Egy kis földrajz lecke, ha valakit érdekel, mert Tasmániáról csak Taz ugrik be neki a Looney Tunes-ból: Tasmánia méretében kb. akkora mint Írország, de összesen 5-600 ezer lakosa van mindössze. Ennek a harmada él a fővárosban. Hihetetlen változatos a táj, almaültetvények délen, nagy zord hegységek, esőerdők, száraz erdők, lápos bozótvidék, és persze nagyon sokféle különleges állat. Amúgy a sziget 1/5 része a világörökség része. Rengeteg érintetlen erdőség van, amiket még fel sem fedeztek igazán, mert elég nehezen megközelíthetők. Ráadásul (az írekhez hasonlóan) mindig elmondják a turistáknak, hogy itt 4 évszakot tapasztalhatunk meg egy nap alatt, szóval az időjárás bármikor megváltozhat. Na ehhez már nekünk is volt szerencsénk. A sziget belsejében ébredtünk 1,8 fokra (gyorsan el is mentünk, beszereztünk 2 pár kesztyűt, miután a hátizsákokból előtúrt összes ruhadarabot magunkra vettük), majd elindultunk túrázni a hegyekbe és nem telt bele egy óra sem, már 30 fok volt a napon (úgy néztünk ki mint egy karácsonyfa, próbáltunk megszabadulni a gondosan rétegezett öltözetünktől), mondani sem kell, hogy jól leégtünk L Viszont a kesztyűk még bármikor jól jöhetnek majd az ausztrál sivatagban!!!
A Bruny szigetre való átkompozás után felültünk egy nagyon gyors 20 személyes motorcsónakra, amellyel tettünk egy kb. 3 órás túrát a környező partvidéken és szigeteken. A part eléggé hasonlít Írországhoz – tenger és magas sziklák, sőt hatszögletű bazaltoszlopok, mint az Óriások átjárójánál. Több száz fókát is láttunk egymás hegyén-hátán. Ezek a déli fókák szőrösek, nagy bundájuk van, nem úgy mint az európaiak. A sziklaformációk elég látványosak, viszont a nyílt tengeren iszonyú szél volt, majd’ odafagytunk a székhez. A Tasmánia partjait tépdeső szeleket üvöltő negyveneseknek hívják (ez az itteni szélességi fokra utal) és rengeteg hajótörést okoztak. A szigetet is így fedezték fel, hogy a szél a dél-afrika felől hajózókat letéríti útvonalukról és a sziget felé sodorja. A túra elég drága volt, 60€ fejenként, ez a drágaság jellemző amúgy az egész szigetre, főleg az eldugottabb helyeken lévő szállásokra. A hegyi, backpackerekre (hátizsákos utazókra) szakosodott intézmények símán elkértek 50€-t két főre olyan 4 m2-es szobáért, amiben rajtunk kívül még ketten voltak, emeletes ágyon. Zuhany, WC persze közös, de nemcsak a szobatársakkal, hanem még vagy 100 emberrel. A „legjobb” szállásunk konkrétan egy konténer volt, ezekből több tucat volt ledobva az erdőben, este érkeztünk, lámpa sehol (csak bent a szobában), alig találtuk meg a miénket, de legalább csak egy ágy volt benne, nem kellett megosztani senkivel a szobát. Na mindegy, északon már normálisabb a helyzet, ugyanennyi pénzért már hotelben is meg tudunk szállni, tehát ár-érték arányban sokkal jobb.
Vissza a túrához: a hajókázás után a sziget belseje felé indultunk, éjszakára már a másnapi célhoz elég közel szálltunk meg, Huonville-ben. Ja, ebben a hotelben meg az volt a furcsa, hogy a közös fürdőhelyiségekben nemcsak zuhanyzók, hanem kádak (igen, több!) is voltak, külön kis helyiségekben a vizesblokkokban. Komolyan mondom, egy kicsit félelmetes volt – ki a rák fürdene kádban egy ilyen helyen??
Ezt is túléltük, majd másnap átmentünk a Tahune Nemzeti Parkba, itt jót kirándultunk az esőerdőben a fák koronája közé épített emelvényen. Érdekes volt a lombok között sétálni, némely fa magasabb mint egy tízemeletes ház (v.k. 40 méter), sőt, láttunk egy 87m magasat is, ezt stílszerűen Big Tree-nek nevezték el és egész Ausztrália legnagyobb fája a maga 500 tonnájával. A világon állítólag a második legnagyobb, az első Kaliforniában van, Marcsi majd keressétek meg!! A környék, illetve Tasmánia egyik legkeresettebb exportcikke sokáig a huon fenyő volt, amely nagyon lassan nő (évente 1 mm-t vastagodik), azonban akár 2500 évig is élhet. Mi csak „fiatalabb” kb. 400 éves pédányokat láttunk (meg egy kidőlt 2000 évesnek a nem éppen aprócska tönkjét), a legtöbbet sajnos már kivágták, mivel elég értékes fa azon tulajdonsága miatt, hogy nem rohad, így hajóépítéshez kiváló. A benne lévő erős illatú illóolajak pedig a kártevőket tartják távol. A 30-as évek óta már egyáltalán nem lehet ilyen fát kivágni, csak a kidőlt, öreg példányokat használják fel. Ez a déli vidék amúgy elég jelentős almatermesztő központ volt sokáig, most már átálltak jóval többféle gyümölcs termesztésére, persze itt is csinálnak cidert.
A főváros, Hobart nagyon hangulatos hely, de sok kimondott látnivaló nincsen. Nagy hegyek veszik körül, ahonnan szépen rálátni a városra. Hatalmas kikötője van, innen indulnak decemberben Sydneybe a hajók az éves versenyen. Itt egy délutánt töltöttünk, aztán folytattuk utunkat a sziget belseje felé a Lake St. Claire nevű tóhoz és nemzeti parkhoz. Ez a legmélyebb tó Ausztráliában, 180 méterrel! Félelmetesen hangzik, ugye? Jót túráztunk a már említett 30 fokban a kesztűkkel a hátizsákunkban. Este továbbálltunk Strahan felé, közben átmentünk régi bányavárosokon is, itt ugyanis elég sokféle ásványi anyagot bányásztak pl. aranyat is.
Strahan a nyugati parton lévő 2 város egyike. Maga a városka nagyon pici, látnivalókban nem igazán bővelkedik, de innen indulnak a hajótúrák a Gordon folyóra, amely szintén a Világörökség része. Csersavas vize szinte fekete és körülötte végig esőerdő, amerre csak ellátni. A folyó előtt tettünk még egy kis kitérőt Sarah-szigetre. Ez Tasmánia börtönszigete volt, elég sanyarú körülmények között éltek itt a rabok, a vége felé pedig már csak hajókat építtettek velük huon fenyőből. Kb. másfél órát hajóztunk fel a folyón, szavak helyett inkább beszéljenek a képek...
Legközelebb írunk a többi tasmániai látnivalóról ami most nem fért bele. Holnap indulunk Új Zélandra, reméljük ott jobbak az internethez való hozzáférés lehetőségei, most nem is címkézem a képeket, időrendben vannak, örülök, hogy egyáltalán feltöltődtek egy fél óra alatt. A szálláson csak az ajtófélfa alá beállva van kapcsolat...
