Ismét itt vagyunk, amennyit késett az előző bejegyzés, annyival gyorsabb ez!
Kalbarriban reggel még megetettük a pelikánokat (minden reggel van etetés, már nagyon várják a madarak), aztán indultunk fel északra a delfinekhez. Útközben megálltunk Hamelin Poolnál, ami a sztromatolitjairól nevezetes. Aki olyan tudatlan lenne, hogy nem tudja mik azok a sztromatolitok, annak itt egy kis okosítás (persze eddig mi sem hallottunk róluk): a cyanobaktériumok a Föld első élőlényeinek egyikei voltak, kb. 3500 milliárd (!) éve fejlődtek ki. Olyan tulajdonságuk van, hogy megkötnek magukon minden szennyeződést és üledéket a vízben, majd ezek rétegesen lerakódnak, így alakulnak ki a sztromatolitok, amik első ránézésre kb. szürke szikláknak tűnnek. Igazából második ránézésre is. Van laposabb fajtája is, gömb és kockásabb alakú is. A cyanobektériumok a folyamat során oxigént bocsátanak ki, tkp. nekik köszönhetjük, hogy mi létezünk, ők állították be a mai értkékre a levegő oxigénszintjét ha hihetünk a tudósoknak és jól értelmeztük az angol feliratokat.
Nekünk talán érdekesebb volt a kagylóbánya, ami egészen pár évvel ezelőttig üzemelt, ma már csak „történelmi jelenetőségű hely”. A parton lerakódott kagylók itt úgy összetömörödtek és egybekötöttek, hogy gyakorlatilag téglákat vágtak ki és azokból építettek házakat. Később voltunk egy strandon is, ahol majdnem 10 méteres vastagságú a kagyló-part, itt homok helyett csak apró fehér kagylók vannak mindenhol, erről is kapta találóan a Shell Beach nevet.
Este Denhamben szálltunk meg (itt nem tudtuk feltölteni az előző bejegyzést), majd másnap reggel átmentünk Monkey Mia-ra, amit már nem olyan találóan neveztek el, majom ugyanis egy szál se, vannak viszont delfinek, akik minden reggel (hajnali 7-kor) kiúsznak egészen a partig, és várják, hogy a jól idomított turisták halat adjanak a szájukba. Kb. 20 éve szoktak ide, azóta minden délelőtt háromszor kijönnek falatozni. A haladagokat személyre szabottan mérik ki nekik a nemzeti park dolgozói, hogy egyikük se kapjon a napi adagjának 1/3-ánál többet. Ha pedig dél után jönnek, akkor már nem etetik őket. Ezzel biztosítják, hogy „önellátók” maradnak és a nap többi részét a tengerben töltik egymás közt és vadásznak, ahogy normálisan tennék.
A strandon egészen véletlenül magyarok mellé telepedtünk le, ők ajánlották rája- és cápanézésre a közeli Eagle Bluff öblöt. Délután átmentünk oda, cápa sajnos nem volt, láttunk viszont jópár ráját is. Tanácsolták még, hogy ne nagyon lépjük át a megengedett sebességet, ők épp egy 700 (!) dolláros bírsággal a zsebükben érkeztek, mert 37-tel lépték túl a megengedett 110-et. Mondtuk is, hogy az új-zélandi incidensünk óta mi már sokkal óvatosabbak vagyunk.
Búvárkodásra sokkal jobb hely 400km-re északra Coral Bay, ide érkeztünk naplementekor, és már kaptunk is egy kis ízelítőt a parttól alig pár méterre lévő korallzátony sokszínűségéből. Valójában elég nehéz leírni mennyire gyönyörű, de reméljük egy kicsit átjön a képeken. Voltak rózsa alakú, faág alakú, és agykorallok, meg még száz meg száz fajta, sőt kék és lila színűek is, a halakról már nem is beszélve. Az a legjobb az egészben, hogy a Nagy Korallzátonnyal ellentétben (amihez hajóval kell pár órát utazni) itt szó szerint csak be kell sétálni a vízbe és minden egy karnyújtásnyira van. Állítólag egyedülálló, hogy egy kontinens nyugati részén alakult ki egy korallzátony, mert általában a keleti oldalon vannak, de ezt még nem ellenőriztük.
Másnap egy jó kis offroad túrára mentünk északabbra (mert az idő kicsit felhős volt, és mi már eléggé elszoktunk ettől, gondoltuk ha kisüt a nap, akkor megyünk strandolni), és csak a dagály állta utunkat. Yardee Creeknél csak gyalog tudtunk átkelni, de a tengerbe ömlő folyó és annak szurdoka lenyűgöző volt, a látvány megérte az utat. Később egy kétórás kajaktúrára indultunk a tengeren. Félórás kemény evezés után (szembeszélben a hullámokon) meg is érkeztünk a külső korallzátonyhoz, ahol végtelennek tűnő növény- és haláradat fogadott minket. Láttunk 4 hatalmas teknőst is békésen lebegni, sőt melletük úsztunk egy darabig! (Már megszokták a turistákat, nem tanusítanak különösebb érdeklődést, de hagyják, hogy velük ússzanak.) A neoprén ruhákat megtartottuk délutánra is, és a part menti zátonynál is úszkáltunk két nagy kört. A víz amúgy kellemes 24 fokos volt, de huzamosabb ideig mégiscsak melegebb volt a ruhában. A képek magukért beszélnek. Kriszti kedvéért jó sok vízalatti halas kép készült!
Ahogy egyre távolodunk Perth-től, nemcsak hogy minden drágább lesz, de vízből is egyre kevesebb van. Mármint ivóvízből. A part menti szálláshelyeinken eddig mindenhol volt medence is, de tengervízzel vannak feltöltve, sőt a zuhanyzóban is sok helyen „sótalanított” de azért még elég sós víz folyik. A korallzátonynál lévő szállásunkon az egyetlen ivóvíz csapból is melegvíz folyt, de legalább nem volt sós. A zuhanyban sokszor szintén nics hideg víz, csak forró.
Este még elindultunk Nyugat-Ausztrália közepe felé, szállás híján a kocsiban aludtunk. Este amúgy nem szoktunk sokat vezetni, mert nemcsak fárasztó, de itt elég veszélyes is. Egyrészt a legtöbb állat szürkületkor/éjszaka aktív ezért ilyenkor történnek az ütközéses balesetek. Mi is jópár kenguruval összetalálkoztunk a sötétben, de azután szerencsére ki-ki ment a maga útjára épségben. Másrészt az utak egyáltalán nincsenek kivilágítva, csak macskaszemek vannak és a forgalom éjszaka majdnem a nullával egyenlő. Így elég félelmetes a sivatagban vaksötétben egyedül lenni az úton. Szállás viszont csak a roadhouse-okban van, pár száz km-enként, ahol mindenért annyit kérnek amennyit nem szégyellnek. A városban 1,5 dolláros palack víz itt egyből 5 dollár lesz, a benzinnek 1,2 helyett 1,8 litere. Nos, a szobáért is 100 dollárt kellett volna fizetnünk, így inkább 10 dollárért maradtunk a parkolóban, de kaptunk kulcsot a vizesblokkhoz.
A korallzátonytól a következő megállónkig 550 km volt a távolság, ezalatt egy roadhouse volt mindössze, ahol tankolni lehet. Itt a belső vidéken a bányászat az elsőszámú és gyakorlatilag egyetlen megélhetési forrás. Bányakincsekben különösen gazdag a kontinens, van itt vasérc, arany, opál meg persze gáz és szén. A települések, amik ezen a vidéken vannak mind mesterségesek, a bányák mellé alakították ki őket az 1900-as években. (A városnevekből is jól látszik ez, általában a bányatársaság alapítójáról nevezik el őket, vagy arról aki először talált ásványkincset a helyen.)
Tom Price városának bányáját a távolból néztük meg miután feloffroadoztunk a hegyre. Szerencsére a defektet eddig elkerültük, a biztonság kedvéért mindig lejjebb eresztjük a kerekeket ilyen köves utakon. Azért nagy szerencsénk volt, mert elég sok szakadt gumit látunk az utakon ráadásul az itteni vasérc darabok nagyon hegyesek lehetnek.
A Karijini Nemzeti Park volt a következő állomásunk, ennek fő látványosságai a szurdokok, jókat lehet úszni a bennük kialakult medencékben. A hűsítő csobbanásért azért néha meg kell küzdeni, az elsőben pl. kötél segítségével kellett leereszkednünk a csúszós sziklákon. Másnap az egyik legjobb szurdokba látogattunk el, egy kis mászás után elértük a folyót (illetve ami megmaradt belőle a nagy szárazságban), és úszkáltunk benne majd’ egy órát. Elég hosszú szakaszon úszható, a vize pont kellemes volt. Ezután még túráztunk egy kicsit a park másik felében. Voltak kicsit hűvösebb vizek is, de mindenhol jólesett csobbanni egyet a nagy melegben. A kilátás pedig káprázatos volt. Főleg lentről a vízből nézve felfelé a vörös sziklafalakra.
Vasárnap este átautóztunk Newmanbe, ez kb. 250km-rel fekszik keletebbre a nemzeti parknál, itt már jóval szárazabb az idő. Mivel elérhető árú szállást nem találtunk és a kempingek recepciója zárva volt, ezért ismét (immár harmadszorra egyhuzamban)a kocsiban aludtunk, de bent a kemping területén, így legalább a mosdót tudtuk használni. Az árakról már az imént írtunk, de csak egyre horrorisztikusabbak. Eddig motelekben, hostelekben 60-80 dollár között szálltunk meg éjszakánként. Na itt a semmi közepén már 200 dollár alatt egy motelszobát sem lehet kapni. Végül tegnap éjszakára a campingben kaptunk egy szobát 110-ért (saját fürdővel!!! Ilyenünk már több, mint egy hete nem volt). Elmondhatatlanul jól aludtunk végre a légkondis helyiségben az ÁGYON (3 nap kocsiban alvás után igazán jól esett egy kis puhaság).
Itt Newmanben megnéztük a „világ legnagyobb egybefüggő külszíni fejtésű vasérc bányáját”, ami tkp. egy öt és fél km hosszú, másfél km széles és 400m mély lyuk. A hatalmas dömperek matchboxoknak tűnnek az aljában, azonban nem olyan egyszerű ott a közlekedés. A bánya minden nap, 24 órában üzemel, 12 órás műszakok vannak és mivel mindentől nagyon távolt van, igencsak megfizetik az itt dolgozókat. Egy dömpersofőr évi 140.000 dollárt keres, így már érthető, hogy Húsvét minden napján is robotolnak. Ugyanakkor az élet is elég drága itt, hiszen mindent nagy távolságokról kell idehozni. Az egész falu a bányára épült, hatalmas beruházások valósultak meg nemcsak itt, hanem fent az északi parton Port Hedlandben, ahonnan kihajóznak a teherszállító hajók. Vasút épült az északi partig, egy szerelvény átlagosan 2,5km hosszú, 200 csillét húz, benne fejenként 110 tonna érccel. A vonatot 4 mozdony húzza/tolja, de mindössze egy masiniszta van! Ha piros a sorompó ajánlatos megállni, mert 3km a féktávja... 2001-ben egy 7,3km-es szerelvénnyel bekerültek a Guinness rekordok könyvébe (majd’ 700 kocsi, 8 mozdony). Na, ennyit a számokról. Mindenestere ha valaki költözésen vagy új munkahelyen gondolkodik, annak tudjuk ajánlani a nyugat-ausztrál bányavárosokat. Ha csak felszolgálni jön valaki, akkor is könnyen megkeres 100 ezer dollárt egy évben. Tulajdonképpen annyira nincs munkaerő, hogy jó szakmákkal elintézik a vízumot és a kiköltözést is bárkinek. A gazdaság pedig itt még mindig felfelé ível, a bánya termelését 5 éven belül megháromszorozzák majd. A kínai, japán, tajvani és koreai exportra építenek leginkább, de európába is jut a vasércből.
Most itt ülünk még a kempingben, találtunk megint ingyen WIFI-t, úgyhogy ki is használjuk és gyorsan feltöltjük az új bejegyzést. Ha eddig elfelejtettük volna, akkor így utólag boldog húsvétot mindenkinek. Reméljük sok pihenéssel és sonkaevéssel telt.
Most indulunk tovább délre, célunk holnapután elérni Kalgoorlie-be, itt talán találunk egy kis aranyat...
