...ezt a részt tulajdonképpen már egy hete megírtuk, csak azóta nem volt internet hozzáférésünk.
Megint eltelt egy pár nap, ideje írnunk néhány sort, hogy hűséges olvasóink ne unatkozzanak J
Ott tartottunk, hogy megérkeztünk Darwin-ból Perth-be egy kellemes 3,5 órás repülőút után. Szerencsére itt filmet is vetít a Quantas és ebéd után fagyit is hoz, így el voltunk kényeztetve és nagyon hamar elrepült az idő. (Nem úgy mint a Malév vagy AerLingus Dublin-Budapest járatain.) Perth Nyugat-Ausztrália fővárosa (még egy pár száraz tény, aztán belecsapunk a közepébe), és mint ilyen az egyik legelszigeteltebb főváros a világon. Nyugat-Ausztrália 2,5 millió km2-rel akkora mint Nyugat-Európa és mindösszesen 2 millió ember lakja, annak is majdnem 90%-a a fővárosban vagy közvetlen vonzáskörzetében. El lehet képzelni, a maradék hatalmas területen oszlik el a pár százezer ember. Egyik híres nemzeti parkját -amely ma a világörökség része- csak a 80-as években fedezték fel, mikor a kormány megbízásából felderítő repüléseket végeztek. Mi a part mentén indultunk el Perth-ből észak felé, ami még viszonylag sűrűn lakott terület, néha átmegyünk néhány településen (pár száz vagy akár pár ezres lélekszámúak is vannak), de ahogy egyre északabbra járunk már inkább csak benzinkutak és roadhouse-ok vannak. Ezek a térképen is jelölve vannak, de nem igazi települések csak a benzinkút mellett szálláshely is van, illetve egy kis ABC jellegű bolt, esetleg nagyon limitált meleg ételválaszték.
Az elindulásunk amúgy kicsit kalandos volt, mert épp megérkezésünk előtt egy-két nappal érte Perth-t egy hatalmas vihar jégesővel és elég jelentős károkkal. Ez minket annyiban érintett, hogy az előre lefoglalt és kifizetett terepjárónk nem volt elérhető. Az autókölcsönzők ugyanis fedetlen helyen tárolják a kocsikat és a legtöbb megrongálódott a viharban. Végül megegyeztünk, hogy 1 napra elviszünk egy Kia 8 üléses kisbuszt és másnap visszamegyünk egy terepjáróért, amit 1 nap alatt szervizelnek majd. Ezt csak azért tudtuk megoldani, mert első nap Perth-től kb. 40 km-re délre indultunk, hogy végre úszhassunk a delfinekkel, aztán onnan Perth-ön keresztül vissza északnak. Ha már az autókölcsönzőknél tartunk, azért pár szót meg kell említeni a szolgáltatásaikról. Először is, ha valaki terepjárót bérel nem kevés pénzért (és nyilván nem véletlenül) azt aszfaltozott útról levinni nem lehet (!), mert a biztosítás nem érvényes rá (hát, ha ezt betartanánk nem sokáig jutnánk itt). Ha jégeső kár éri, a biztosítás nem érvényes rá. Ha a kerékkel történik valami, vagy a szélvédővel a biztosítás általában arra sem vonatkozik. Az autóban ülőkre természetesen szintén nincs biztosítás, ja és ha állatot ütünk el (ami itt sajnos nem ritka), arra sem. Azon gondolkoztunk, hogy teljes motorcserén kívül van-e valami ami ellen biztosítva vagyunk még. Szóval a kölcsönzőket nem sajnáltuk a károk miatt...
A másik probléma a szállás volt délen, mert -mint kiderült- Perth-ből erre felé evakuálták a lakosságot, akit érintett a nagy vihar. Na ezzel (és az amúgy is ott üdülőkkel) meg is teltek a szálláshelyek, így internetes, telefonos és személyes keresgélés után már kezdtük feladni, és gondoltuk úgyis van egy tágas kisbuszunk lesz hol aludni. Végül egy B&B-t találtunk utolsó kísérletre, ami még viszonylag megfizethető is volt. Másnap innen indultunk a tengerre, hogy találkozhassunk a vízben a delfinekkel. Mivel ezek vadállatok, nem garantálják a sikert. Reggel 7.30-kor már a hajón ültünk, majd miután bevártunk még egy jópár embert (akik Perth-ből busszal érkeztek), meghallgattuk az eligazítást és megkaptuk neoprén ruhánkat, elindultunk, hogy delfineket keressünk. Ekkor már 29-en voltunk, ami azért elég sok, így 5-6-7- fős csoportokra osztottak minket. Jó pár óra eltelt mire először vízbe kerültünk.Volt egy lány, aki egy víz alatti propellerrel a delfineket kutatta fel és melléjük kerülve és bukfencelve próbálta felkelteni illetve fenntartani az érdeklődésüket és az irányunkba terelni őket. Mi pedig a „mindenki a vízbe” parancsszóra ugrottunk és egymásba kapaszkodva egy sort alkotva úsztunk a vízben (igazából csak húzattuk magunkat az első emberrel, akinek szintén propellere volt) és vártuk, hogy hátha végre játékos kedvükben találjuk őket és hajlandók kicsit velünk úszni. Ez végül is kétszer sikerült, de mindössze pár percre, ami nagy élmény volt, de a 6 órás kirándulás azért hosszú volt hozzá (a fejenkét kifizetett 200 dollárról nem is beszélve). Csináltunk viszont egy egész jó víz alatti videót, ha sikerül feltesszük azt is.
Másnap immár a terepjáróval a fenekünk alatt elindultunk északra.
Első állomásunk Lancelin volt. Innen kinéztük, hogy indul egy jó kis tengerparti off road út a következő településig. A túra a lancelini hófehér homokdűnéken kezdődik, no itt az első elakadás-ásás-tolatás után már gondoltuk, hogy lehet, hogy problémáink lesznek a puccos városi terepjárónkkal (Mitsubishi Outlander). Hiába tettük folyamatos négykerékmeghajtás üzemmódba, amikor például úgy akadtunk el (by Réka), hogy a bal első és a jobb hátsó kerék a levegőben volt, mindig csak azokat pörgette a motor, a lent lévőket nem... A dűnéken való túrázgatás után nekivágtunk a földútnak, ami tkp. sok-sok ösvény szerteágazó hálózata, arra mész amerre akarsz, minden út északra visz. Az elején azt mondták 40 perc alatt simán fel lehet érni Cervantes faluba, ott volt a szállásunk. Igyekeztünk jobbra tartani és nem a tengerparton kikötni, mert ott a mély homokban nem sok esélyünk volt. Úgy tűnik annyira azért nem sikerült jobbra tartani, mert egyszer csak az ausztrál védelmi minisztérium lőgyakorlat terepén találtuk magunkat. Szerencsénk volt, mert ki volt írva, hogy dél és egy között át lehet menni, akkor nem lőnek. Ekkor még alig múlt dél, gondoltuk az egész út 40 perc, ez meg csak egy része ugye, szóval menjünk. Háromnegyed egykor kezdtünk egy kicsit izgulni... Az út, ha lehet még rosszabb volt mint előtte, rengeteg sziklás-köves szakasz, árkok, miegymás. Az irány jó volt, de hogy mikor lesz vége már a lőtérnek, az nem derült ki, és vészesen közeledett az egy óra. Végre aztán nagy nehezen kikeveredtünk a White Island település (kb. 10 ház a tengerparton) felé vezető szintén földútra. Ez valahol félúton volt a térkép szerint, szóval a 40 percben már kevéssé hittünk... Itt jelölnek egy 7 km-es szakaszt fel egész Cervantes-ig a tengerparton, a brossúrákban is benne van, hogy milyen remekül lehet tépni a tengerparton. Ja, csak azt nem írják, hogy csak apálykor, mert ha magas a vízállás, akkor a belógó sziklákat nem lehet kikerülni.
Mielőtt erre rájöttünk azért még elakadtunk egyszer a homokban, szerencsére a koma aki megállt segíteni épp a roncstelepre vitte a kocsiját, így nem okozott neki problémát késsel kivágni 3 biztonsági övét, és azokat összekötve kivontatni minket. Mondták, hogy ha nem tudunk továbbmenni valahol a tengerparton, akkor kb. 100 méterre fut párhuzamosan az ösvény, azon folytathatjuk. Ez igaz, csak oda is valahogy fel kell jutni a homokdűnén át. Nekilódul-elakad-ás-vissza-új helyet keresés kombó után sikerült feljutni valahogy az ösvényre, itt szerencsére összeakadtunk egy nagy családdal, akik 7 terepjáróval indultak neki az útnak. Minden évben megcsinálják ezt a távot Perth-ből, mondták, hogy ők is mindig elakadnak, de sokat isznak és nevetnek közben. Őket követve ismét a tengerparton kötöttünk ki, majd amikor vissza kellett jönni az ösvényre akkor egy kis segítséggel tudtunk csak felküzdeni magunkat, szerencsére nekik „rendes” terepjáróik voltak, így nem okozott problémát a felvontatás. A gyerekeknek pedig különösen tetszett ez a kis közjáték, lelkesen ásták a kerekeket a homokban, majd tapsoltak, mikor sikerült a vontatás hadművelet.
Aztán valahogy elértük az aszfaltozott utat, ekkor már közel jártunk Cervanteshez, előtte azonban még megnéztük a helyi nevezetességet, az ún. Pinnacles-t. Ez tkp. egy érdekes sziklarengeteg a sivatagban, pontos keletkezésükre több elmélet is létezik, de egy sem bizonyított, úgyhogy most nem megyünk bele a részletekbe, elég annyi, hogy nagy látványos alakzatok születtek.
Másnap elindultunk a Kalbarri Nemzeti Park felé, útközben pedig megálltuk a Pink Lake mellett, ami meglepő módon egy rózsaszín tavat takar. A tó a színét a béta-karotintól kapja, ez adja többek között a sárgarépa színét is. A víz sótartalma igen magas, és a vízszint most alacsony volt, így nagy területen csak a hófehér kicsapódott sót lehetett látni. A fehér só és a rózsaszín víz együttes látványa igen egyedi. A nemzeti park egyik fő látványossága a „Nature’s window” (természet ablaka), egy lukas szikla fent a magasban. Természetesen az erózió alakította ki, jó kis képeket lehet készíteni róla. Emellett a folyó vájta kanyonok látványa is megkapó, csak kár hogy nem sok víz csordogált a mederben. Az egyetlen negatívum az iszonyatos hőség volt, amiben már Darwin óta szerencsére nem volt részünk. Eddig ugyanis kellemes meleg volt, de nem túlságosan (25-30 fok körül), sőt a tengerparton végig erős szél biztosította a hűs érzetet. Na itt a zord sivatagos tájon (a nemzeti parkban) elért minket a kánikula, a hőmérő higanyszála igencsak a 40 fok felé közelített. Még jó, hogy nem nyáron jöttünk, amikor itt 50 fok is lehet a kanyonban.
Itt most be is fejezzük, nemsokára jön a következő rész, addig is néhány kép.
