Kiwik és kenguruk

3 hónapos körútunk végére értünk, utolsó napjainkat a 2 legizgalmasabb városban töltöttük: Sydney-ben és Melbourne-ben. A 2 város amúgy nagy versenytárs, de erősen különböznek egymástól. Sydney modernebb, mozgalmasabb, rengeteg felhőkarcolóval, a legendás operaházzal és a szintén jelképpé vált híddal (Sydney Harbour Bridge). Melbourne jóval európaibb, elegánsabb, sok szép viktoriánus épülettel (persze azért felhőkarcolók is jócskán akadnak), hihetetlen kiterjedt villamoshálózattal, rengeteg színházzal és sok jó múzeummal. Egyéb különbség, hogy míg Sydney a denevérek városa, addig Melbourne-ben az oposszumok vannak többségben. Sydney belvárosában ezrével lógnak a bőregerek a fákon, szürkületkor pedig kirajzanak. Fridáék mesélték, hogy egyszer a 20. emelet környékén laktak és pont abban magasságban köröztek a denevérek, úgyhogy minden este repülő show volt. Melbourne-ben este hazafelé menet volt olyan oposszum, ami jódarabig követett minket egy kis étel reményében. A többiek csak a fákról néztek lefelé, vagy épp harcot vívtak a saját területükért.

Mindkét város persze nagy olvasztótégely, rengeteg távolkeleti ember él és dolgozik itt, főleg kínaiak, vietnámiak, koreaiak és japánok. Melbourne a kulináris központ, sokezer étterem közül lehet választani, utolsó napra egy jó kis mexikói helyet néztünk ki. Persze azért Sydney-ben is van választék, Fridáék egy jó kis étterembe vittek minket a hippy városrészben. Sydney-ben természetesen nem hagyhattuk ki az operaházat és a mellette lévő hidat. Részt vettünk egy, az operaházat bemutató túrán is, még a nemzeti balett próbájára is beleshettünk. Amúgy nem annyira köztudott, de az operaház tulajdonképp egy hatalmas előadó központ, 3 kisebb színházteremmel és egy több ezres koncertteremmel. A tervezője egy dán építész volt és a kikötőben hajózó vitorlások adtak ihletet a munkájához. A korát jelentősen meghaladó alkotás, aminek a kivitelezése rengeteg akadályba ütközött és a végén politikai nyomásra le is mondott. 2 éve halt meg és sosem látta a művét teljesen felépülve, mert nem tért vissza Ausztráliába. Halála előtt még azért újra tervezett belsőépítészeti dolgokat az operaház felkérésére és jelenleg fia és lánya vette át munkáját.

Ami a hidat illeti, a mászást több okból is kihagytuk. (Fel lehet ugyanis mászni a híd tetejére, persze vezetett túra keretében biztonsági felszereléssel.) Először is, több mint 200 dollárba kerül, 3 óra és fényképezőt nem lehet felvinni, mert minden táskát és értéket le kell adni előtte. Mi inkább a híd déli pillérére másztunk, amiben múzeum van berendezve, és hasonlóan pazar a kilátás róla. Ráadásul csak 9 dollárba kerül! Fellifteztünk a déli félteke legmagasabb  tornyába is, a kilátás pazar.

Melbourne életében a folyó központibb szerepet játszik mint Sydney-ben, itt jó sok híd van, viszont elég kicsi a folyó, úgyhogy nagy hajók nincsenek. A tengerpart azonban nincs messze, úgyhogy aki vitorlázásra vágyik, annak nem kell messze mennie, 10 perc alatt már ott is voltunk a villamossal. Mindkét városban hatalmas, gyönyörű botanikus kert található, de közparkokból is szép számmal akad. Sydney-ben a tenger sokkal fontosabb, a városi közlekedés szerves részét képezik a kompok. Sok elővárosba és strandra ez a leggyorsabb és egyben leglátványosabb közlekedési mód. Sőt, még vízi taxi is van, pont olyan sárga mint a szárazföldi megfelelője. Mi is ilyennel érkeztünk az operaházhoz, vörös szőnyeg azonban nem várt minket.

Holnap este indulunk Dohába, ott szállunk majd át a Londonba tartó gépre. Reméljük otthon már kezd nyáriasra fordulni az idő, itt ugyanis már inkább őszies a hangulat, szerencsére legalább nem esik. Kedd éjfélkor, 33 óra utazás után „frissen kipihenve” már Pesten leszünk, addig is élvezzétek az utolsó képeinket! Ha lesz időnk, akkor csinálunk majd egy külön panorámaképekből álló albumot is.

Köszönjünk hűséges olvasóinknak és kommentelőinknek (ATS, Beneda, Simulacrum, Szálarcos, Krikounette...) a kitartó figyelmet!

A trópusi északról megkezdtük utazásunkat fokozatosan dél felé. Cairns-ből reggel 7-kor indult a repülőnk az Aranypart felé. Mivel mi 1 órányira laktunk északabbra, ez egy reggel 4 órai indulást jelentett, amit nem túlságosan élveztünk. Persze ez is az utazással jár, így valahogy elviseljük. Az úton aztán utolért  bennünket egy jó kis trópusi zápor, ami nem akart alábbhagyni a repülőtérre érve sem. Ez sem tartott vissza minket, a bérelt autót leadtuk, a 8 csomagunkat a hátunkra/vállunkra/nyakunkba vettük és irány a check-in pult. Ott azonban még egy “kedves meglepetés” fogadott bennünket: a Cairns-Gold Coast járat ugyanis “tudvalevőleg” a nemzetközi terminálról indul (mivel ez egy Japánból érkező járat, aminek a végállomása a Gold Coast). Ezt azért az emailben elfelejtették megemlíteni. Ekkor hamar elillant  a fáradtság a szemünkből és a reggeli kávét is megspórolták nekünk, a vérnyomásunk enélkül is az egekbe szökött. Táskáinkat újra magunkra pakoltuk és a zuhogó esőben röpke 15 perc alatt “átúsztunk” a nemzetközi terminálra. Ott már csak egy kis késéssel kellett szembenéznünk, de ez már tényleg csak hab a tortán a Jetstar eddigi szolgáltatásait figyelembe véve.

A Gold Coastra érve felvettük új Batmobilunkat (egy Hyundai Getz-et) és a gyönyörű szállásunkig meg sem álltunk. Ez már tényleg szó szerint értendő, ugyanis dolgozói kedvezményünket kihasználva mostanában igencsak luxuskörülmények között hajtottuk le a fejünket esténként. És persze igyekeztünk néha a lábunkat is a luxusmedencébe lógatni. Kis autónk a rollerező gyerekeket megszégyenítő sebességgel hasított a 2-szer 6 sávos autópályán, de érdemére szól, hogy rádió és légkondi is alapvető tartozéka a kerekeken és üléseken kívül. Állítólag valaki egyszer már 240-et is elért vele a szakadék felé fék nélkül, mi azért a 90-et nem szívesen léptük túl vele, mert nem voltunk benne biztosak, hogy bírja még a karosszéria.

Első nap csak a medencénél pihentünk, sajnos nem volt valami jó idő, a következő napokra szóló előrejelzés sem kecsegtetett látványos javulással. Szerencsére azért másnap már csak fél napot esett, így a délutáni hullámszörfleckénket nem zavarta semmi, kivéve a hullámok. Olyan ereje van a felcsapó és a visszahúzódó víznek, hogy alig bírtuk kézben tartani a deszkáinkat. Azért volt pár diadalittas pillanat amikor sikerült két lábra állni a hullámok tetején. Egy 4-5 napos intenzív kurzus után már biztos elégedettebbek lennénk szörftudásunkkal. Megismerkedtünk viszont az ausztrál tengerparti zászlórendszerrel: úszni kizárólag a sárga-piros zászlók közötti területen, ha nincs zászló nincs fürdés!!! Ezt már a legkisebb ausztrálok is tudják, első a biztonság. A parton (nagyrészt önkéntes) vízimentők kémlelik a vizet szintén jellegzetes sárga-piros ruhában. Szörfözni viszont csak a piros zászlóknál lehet, az úszóktól (érthető módon) elszeparálva.

Ellátogattunk a Warner Bros Movie Worldbe, ami az amerikai vidámparkok után kicsit kicsinek tűnt. Itt azért nem lehet egy teljes napot eltölteni anélkül, hogy kétszer ülnénk fel bármire. Amik jók voltak, az két óriás hullámvasút, egy kilövőtorony, egy vízeséses csónak-hullámvasút meg persze a Shrek 4D-s mozi, ahol a székek is mozognak és ha valaki tüsszent a képernyőn, akkor vízpermet fröccsen az arcodba az előző szék háttámlájából!

Ennél is jobban éreztük magunkat Eszterékkel a Wet & Wild csúszdaparkban, ahol ragyogó napsütésben töltöttünk el egy egész napot. (Eszter és Sandro Új-Zélandról itt töltötték az éves nyaralásukat és teljesen véletlenül hónapokkal ezelőtt majdnem napra pontosan egy dátumra foglalták, mint mi). Elég félelmetes csúszdákon mentünk, volt, hogy egyszerre négyen egy gumiban! Jellemző csúszda nevek: Tornado, Kamikaze, Black hole, Mammoth – gondolhatjátok, volt sikítás, persze szigorúan csak a lányok részéről (a fiúk torkán már nem jött ki a hang a félelemtől). Képeket persze csak a Lazy Riveren tudtunk csinálni... Ezeken kívül még ellátogattunk az Australia Zoo-ba, az Animal Planetről ismert krokodilvadász, Steve Irwin állatkertjébe. Most 70 hektáros a park, 300-ra tervezik bővíteni, így is majd’ lejártuk a lábunkat mire az összes vombatot, krokodilt, koalát meg kígyót megnéztük. Ja, még kazuárt is fényképeztünk!

Természetesen Ausztrália egyetlen Hard Rock Caféját nem hagyhattuk ki, Eszteréknek is bejött az ízvilág, pedig Sandro szakács lévén nagyon kényes! Brisbane, ahol az utolsó napot töltöttük, egy tipikus ausztrál nagyváros (ami akár amerikai is lehetne) néhány régebbi épület maradt csak meg, többségben vannak a felhőkarcolók. Van viszont rengeteg nagy park, a folyón pedig sűrűn járnak a menetrendszerinti kompok.

Vasárnap reggel rendben megérkeztünk Sydney-be, ahol Fridáék vártak minket a reptéren. Úgy volt, hogy náluk alszunk, de a szülei, akik éppen itt voltak nála, nem tudtak hazamenni a vulkáni hamu miatt, így most egy központi hotelben vagyunk, holnap költözünk át a Sheratonba. Szegényeknek a 4 hetesre tervezett nyaralásra még rájön egy 3 hetes kényszerpihenő! Mi már megérdeklődtük, azt mondták semmi probléma nincs a május 3-i járatunkkal, 4-én remélhetőleg már Pesten landonulnk, (reméljük addigra már az összes kerítés le lesz cserélve kolbászra). Addig is már csak egyszer jelentkezünk egy Sydney-Melbourne összefoglalóval.

Az indafoto szokas szerint nem mukodik rendesen, a kepeket ide kattintva talaljatok.
A slideshow-ra kattintva elindul a diavetites.

Visszaértünk Perth-be 3 hetes nyugat-ausztrál körutunkról és az ottartózkodásunk kicsit hosszabbra sikerült a tervezettnél. Perth klímája már inkább mediterrán, mint száraz sivatagi és ezt meg is tapasztaltuk. Itt ugye októbernek felel meg az április és kaptunk is rendesen az őszi hideg szeles záporokból. Állítólag már hónapok óta nem volt csapadék, de nekünk volt olyan szerencsénk, hogy mindhárom nap esett, míg ott voltunk.

Sajnos amikor visszavittük a kocsit észrevették rajta a vízszintesen végighúzódó karcolásokat, minek következtében egy kis extra kiadásunk támadt. Azt merték feltételezni, hogy letértünk az aszfaltozott útról és biztos a bokrok között karcolódott meg az egész oldala (mind a kettő). Mi persze mondtuk, hogy soha nem hagytuk el a főbb útvonalakat (reméljük a blogunkat nem ismerik), de hát végülis mindegy miért karcos a kocsi, meg kell javíttatni. Már meg is jött a számla, most csak azt várjuk, hogy az önrészt fedező biztosításunkat milyen indokkal utasítják majd el... (Amúgy nem olyan hatalmas összegről van szó, kb. 100 euróba került fejenként az off-road kalandunk)

Perth-ben nem csak az idővel és a kocsival nem volt szerencsénk, de még egy plusz napot is a városban kellett tölteni a Jetstar légitársaság jóvoltából, ugyanis törölték a Carins-be induló járatunkat. Így sajnos csak egy nappal később indulhattunk a jobb felső sarokba. Pedig inkább itt a trópusi éghajlaton töltöttünk volna plusz egy napot mint az eső áztatta Perth-ben, ahol még látnivalóból is alig akad. Ráadásul még a hétvégi Red Bull versenyre sem kezdték el a bemelegítést, így nem láthattuk Bessenyei Pétert akció közben. (Ez elég idegesítő volt, ugyanis a szállodai szobánk erkélyéről tökéletes kilátásunk volt a verseny helyszínére. Csakhát az üres bolyákat nézhettük, meg a boxokat a parton.) Hirtelen jött szabadidőnket a Top Gear legújabb részeivel ütöttük el az ausztrál TV-n, miután a sétálóutcák minden szegletét bejártuk oda-vissza (általában az eső elől futva menekülve). A TV-vel itt csak az az egyetlen a probléma, hogy kb. 5 percenként adnak 4 perc reklámot, így kevéssé élvezhető. Egy másfél órás műsor alatt simán leadnak 15 reklámblokkot...

Végül aztán megérkeztünk Észak-Queenslandbe (a Jetstar jóvoltából hajnali 4 órakor, egy „igazán kényelmes” éjszakai fapados repülőút után). Az idő trópusiasan meleg, magas a páratartalom, a szálloda szuper. Úszni a tengerparton nem lehet a mérges medúzák miatt, azonban a szállodának több hektáros lagúnái vannak az épületek körül, így van hol megmártózni. Ezeket tengervízzel töltik fel, és az aljukon fehér homok van, így az ember az óceánban érezheti magát. A 4 km-es strandon azért sétálni lehet, így a látványban gyönyörködhetünk.

Beljebb a tengerben már nincs annyi medúza, így bátran indultunk a Nagy Korallzátony felfedezésére. Másfél óra hajózás után meg is érkeztünk, hogy felfedezzük a 2000km hosszú korallzátony egy kis szeletét. A biztonság kedvéért kaptunk teljes testet befedő lycra ruhát (a medúzák ellen). A víz legalább 30 fokos volt, a korallok pedig végtelennek tűntek, csak kapkodtuk a fejünket az újabb és újabb színes halak láttán. A pár óra alatt közel 500 képet csináltunk, nem volt egyszerű kiválasztani, hogy melyikeket tartsuk meg. Teknőssel itt sajnos nem találkoztunk, de a korallok és halak elképesztő sokszínűsége kárpótolt minket.

Szombaton meglátogattuk a világ legrégebbi esőerdőjét, az itteni futómadárral, a kazuárral azonban nem találkoztunk. Etettünk viszont annált több kengurut, illetve kisebb rokonát a wallbyt és a wallaroot.

Folytatjuk aussie nyelvleckénket:

Bottleshop=Offlicence (italbolt)

Beanie=Hat

Hungry Jack’s=Burger King

Shag=Cormoran

Barby=Barbecue

Mozzy=Mosquito

És persze OZ (ozi)= Ausztrália

Ja, és képzeljétek a magyar választásokról egész hosszú és részletes beszámoló volt a helyi hírekben. Egyszer csak magyar beszédre lettünk figyelmesek a TV-ben, elég furcsa volt. Időközben megérkeztünk a Gold Coastra (Aranypart), ez Brisbane alatt van kb. 80km-re, ide járnak az ausztrálok nyaralni. Rengeteg halas meg kengurus kép következik!

Miután elfogyasztottuk húsvéti ünnepi instant sajtos makaróninkat Newman-ben, elindultunk az Aranyásók legendás útján dél felé. Mivel általában nem tartjuk nyilván, hogy milyen nap van éppen, így elfelejtkeztünk a Húsvétról is. Hétfőn elindultunk a kempingből, hogy feltöltsük élelmiszer-készletünket, de nem jutottunk túl messze, mert a recepción hamar felvilágosítottak minket, hogy -keresztény ország révén- minden bolt zárva tart. Nagyon rendesek voltak viszont, mert mindenki felajánlott valamit otthoni tartalékaikból. Aztán eszükbe jutott, hogy a benzinkút nyitva van és ott tudunk néhány alapvető élelmiszert venni. Az akciós fagyasztott kenguru farok helyett, amivel most nem éltünk így jutottunk hozzá az (Marcsi figyelmébe: KRAFT food) “instant finomsághoz”.

Mikor elmondtuk, hogy szeretnénk majd felfedezni a környék látnivalóit, rögtön mondták hogy mindenképp szóljunk nekik mielőtt elindulunk. Ez itt az Outbacken amúgy szokásos óvintézkedés, hogy értesíteni kell valakit indulás előtt az úticélunkról és a várható visszaérkezésünkről. Ha ugyanis nem érkeznénk vissza, küldenének valakit a keresésünkre. Az úton aztán hamar rájöttünk, hogy ez jó ötlet volt, mert az aszfaltozott út után következő 1 órás offroadon egy lélek sem járt, a környező bányákban viszont gyakran robbantanak... Szerencsére megtaláltuk a tavat ahova tartottunk, jót fürödtünk és épségben visszaértünk. Vodafone lefedettség továbbra sincs sehol. (Melbourne óta Adelaidben, Darwinban és Perthben tudtuk használni a telefont, ami az 1 hónapos lejárati időből kb. 4 napot fed le.) A nagyobb nemzeti parkokban van néhány helyen rádió, ami segélyhívásra alkalmas. Emellett műholdas telefont lehet bérelni, vagy olcsóbb megoldásként egy nagyobb tükröt javasolnak, hogy tartsunk a kocsiban.

Az utakról azért még érdemes néhány szót szólni. Ezen a környéken ugyanis nem sok minden van jelölve az utakon. Néhány helyen hozzájutunk fénymásolt térképekhez, amiken olyan tájékozódási pontok vannak, mint pl. egy kiégett autó vagy egy boton lévő védősisak, na ilyen helyeken kell lekanyarodni. Ezen kívül GPS koordináták vannak megadva, és km távolságok, amik azért nem mindig teljesen pontosak. Eddig mindenesetre sikeresen boldogultunk az előbbi módszerek kombinálásával.

A települések, amiket érintünk, beleértve Newmant is, akkorák hogy a helyiek szerint is figyeljünk, hogy nehogy véletlenül pislogjunk egyet vezetés közben, mert elszalasztjuk a városközpontot. Jelenleg egy lakókocsiban írjuk e sorokat, amit a Meekhatanna nevű településen bérelünk egy éjszakára. (Itt legalább Newman-nel ellentétben hamar találtunk viszonylag megfizethető szálláshelyet. Megint megúsztunk egy kocsiban töltött éjszakát.)

A lakókocsinkból elindultunk dél felé. Hirtelen eső érkezett a sivatagra, mindenki meg volt lepve, mert itt nagyon ritkán esik. Ráadásul elég nagy területen esett, volt ahol két nap is, így hamar összegyűlt a víz a szikes talajon, elég sok helyen vízátfolyás keletkezett az utakon. Ez főleg a földutakon jelentett problémát, igen óvatosnak kellett lennünk mikor az elmosott szakaszokon keltünk át. A legjobb módszer az, ha előtte végiggyalogolunk az elázott szakaszon, így megvizsgálva, hogy nincsenek nagy gödrök vagy farönkök. Az eső le is hűtötte a levegőt, hirtelen 16 fok lett a 36-ból (ekkor már kezdtünk igencsak aggódni), de szerencsére egy-két nap múlva már ismét kellemes meleg volt. Ahogy dél felé megyünk már nincs az a kánikula, de még mindig 25 fok körül van egész nap.

Ez a régió az ún. Goldfields, azaz az aranyvidék. Az 1800-as évek végén találtak itt aranyat, ezután sok-sok hullámban érkeztek a szerencsevadászok. A bányák körül falvak nőttek ki a földből, amelyeket aztán teljesen elhagytak a bányák kimerülése után. Az így keletkezett szellemvárosokból mára már nem sok maradt, pedig nem egyben jártunk, ahol anno 8-10 hotel, sörfőzde, pályaudvar, börtön és hasonló fontos épület volt. Néhány helyen épségben megmaradtak a bányászok primitív bodegái, leginkább egy cigánytelepre hasonlítanak, amiben ma már nem lakik senki. Néhány helyen viszont csak egy tábla jelzi az egykori város helyét. Mára a bányák általában óriásvállalatok kezében vannak, rengeteget egybenyitottak, így keletkeztek a mai hatalmas külszíni fejtésű „superpit”-ek. Egy idő után persze elindulnak a föld alá, mindig az adott nyersanyagot (arany, vasérc, nikkel...) követve.

Végre megérkeztünk Kalgoorlie-Boulderbe, az itteni szuperbánya még mindig élteti ezt a harmincezres várost. (Az Outback messze legnagyobb városa.) Mi is kipróbáltuk szerencsénket, elmentünk egy félnapos aranyrög-kutató túrára. Sajnos egy szögön, egy töltényhüvelyen és egy kis darab vason kívül mást nem jelzett a detektorunk, Réka azonban nyert egy pár grammos kis rögöt az út végén. Aztán még megrpóbálkoztunk aranymosással a helyi múzeumban, ismét csak Réka volt szerencsés, jutalma 2db kb. 1mm-nyi aranypehely. A bányákban persze nagyobb tételben folyik a munka, minden órában 1600 tonna ércet dolgoznak fel amiben átlagosan 70.000 dollárnyi arany van (ennyit ér az az aranyrúd amit a múzeumban a szemünk előtt öntöttek és a képen a Réka tartja mosolyogva a kezében).

Kalgoorlie-nál feltétlen meg kell említenünk még, hogy egy Paddy Hannan nevű ír fickó „alapította”. Miután hetekig hasztalan kutatott arany után a közeli településen, elindult a lovával, majd mikor megpihentek egy fa alatt, véletlenül rengeteg aranyat talált . Ezzel megindított egy aranyláz rohamot (az 1890-es években), és hamar benépesült Kalgoorlie, amit eredetileg Hannah’s Find-nak hívtak. A Nyugat-Ausztrál aranymezőket Angliából és Írországból jött szerencsevadászok népesítették be. Elég embertelen körülmények között gyalogoltak a porban és forróságban 600 km-t Perth-ből (miután ott kikötöttek hajóval). A legnagyobb probléma azonban sokáig a víz hiánya volt ezeken a területeken. A földalatti vízkészletek ugyanis itt 6-szor sósabbak, mint a tengervíz. Az 1900-as évek legelején azonban megépítettek egy vízvezetéket Perth-ből. 600 km-en át vezetik Kalgoorlie-ig az ivóvizet a föld felett egy nagy csövön keresztül. Hihetetlen, de a mai napig használatban van.

A bányászvárosokat szinte kizárólag férfiak lakják (Kalgoorlie-ban volt olyan hotel, ahol szobát kerestünk, de a tulaj rögtön elutasított minket, mert nincs női mosdója, csak férfiak számára vannak szobái), így nem meglepő a vöröslámpás negyed léte. Szerencsénkre munkaidőn kívül tartanak túrákat is a bordélyokban, így be is kukkantottunk egybe. Aki szolidabb élményre vágyik, az csak bemegy egy bárba és rápillant a hiányos öltözetű felszolgálókra. Minden ivóban ki van írva, hogy aznap éppen ki a „skimpy” azaz bikiniben felszolgáló pultoslány.

Ja, a skimpy-n kívül itt egy rövid lista az új szavakról, amiket eddig tanultunk:

Recharge=top up

Dunnies=toilet

Jackaroo=Men (WC-ben)

Jillaroo=Women (WC-ben)

Stubby=Beer bottle

Sweet=Grand

Vasárnap több mint 5000km-es körutunk végére értünk Nyugat-Ausztráliában. Perth-be visszafelé még megálltunk a Wave Rocknál, amely hullámszerű alakjáról kapta nevét. És most néhány kép... Négylábúakról már küldtünk pár képet, most jöjjön néhány kétlábú. Elképesztő milyen sokszínű az itteni madárvilág. Papagájok és kakaduk ékleten ricsajára ébredünk reggelente, akik hatalmas rajokban repkednek általában.  A leggyakoribb a fehér kakadu, az itt olyan mint nálunk a galamb. Persze fehéren kívül sokféle színpompás papagájt látni, csak fényképezni nem olyan könnyű őket.

 Itt vannak a beígért képek. 

Ismét itt vagyunk, amennyit késett az előző bejegyzés, annyival gyorsabb ez!

Kalbarriban reggel még megetettük a pelikánokat (minden reggel van etetés, már nagyon várják a madarak), aztán indultunk fel északra a delfinekhez. Útközben megálltunk Hamelin Poolnál, ami a sztromatolitjairól nevezetes. Aki olyan tudatlan lenne, hogy nem tudja mik azok a sztromatolitok, annak itt egy kis okosítás (persze eddig mi sem hallottunk róluk): a cyanobaktériumok a Föld első élőlényeinek egyikei voltak, kb. 3500 milliárd (!) éve fejlődtek ki. Olyan tulajdonságuk van, hogy megkötnek magukon minden szennyeződést és üledéket a vízben, majd ezek rétegesen lerakódnak, így alakulnak ki a sztromatolitok, amik első ránézésre kb. szürke szikláknak tűnnek. Igazából második ránézésre is. Van laposabb fajtája is, gömb és kockásabb alakú is. A cyanobektériumok a folyamat során oxigént bocsátanak ki, tkp. nekik köszönhetjük, hogy mi létezünk, ők állították be a mai értkékre a levegő oxigénszintjét ha hihetünk a tudósoknak és jól értelmeztük az angol feliratokat.

Nekünk talán érdekesebb volt a kagylóbánya, ami egészen pár évvel ezelőttig üzemelt, ma már csak „történelmi jelenetőségű hely”. A parton lerakódott kagylók itt úgy összetömörödtek és egybekötöttek, hogy gyakorlatilag téglákat vágtak ki és azokból építettek házakat. Később voltunk egy strandon is, ahol majdnem 10 méteres vastagságú a kagyló-part, itt homok helyett csak apró fehér kagylók vannak mindenhol, erről is kapta találóan a Shell Beach nevet.

Este Denhamben szálltunk meg (itt nem tudtuk feltölteni az előző bejegyzést), majd másnap reggel átmentünk Monkey Mia-ra, amit már nem olyan találóan neveztek el, majom ugyanis egy szál se, vannak viszont delfinek, akik minden reggel (hajnali 7-kor) kiúsznak egészen a partig, és várják, hogy a jól idomított turisták halat adjanak a szájukba. Kb. 20 éve szoktak ide, azóta minden délelőtt háromszor kijönnek falatozni. A haladagokat személyre szabottan mérik ki nekik a nemzeti park dolgozói, hogy egyikük se kapjon a napi adagjának 1/3-ánál többet. Ha pedig dél után jönnek, akkor már nem etetik őket. Ezzel biztosítják, hogy „önellátók” maradnak és a nap többi részét a tengerben töltik egymás közt és vadásznak, ahogy normálisan tennék.

A strandon egészen véletlenül magyarok mellé telepedtünk le, ők ajánlották rája- és cápanézésre a közeli Eagle Bluff öblöt. Délután átmentünk oda, cápa sajnos nem volt, láttunk viszont jópár ráját is. Tanácsolták még, hogy ne nagyon lépjük át a megengedett sebességet, ők épp egy 700 (!) dolláros bírsággal a zsebükben érkeztek, mert 37-tel lépték túl a megengedett 110-et. Mondtuk is, hogy az új-zélandi incidensünk óta mi már sokkal óvatosabbak vagyunk.

Búvárkodásra sokkal jobb hely 400km-re északra Coral Bay, ide érkeztünk naplementekor, és már kaptunk is egy kis ízelítőt a parttól alig pár méterre lévő korallzátony sokszínűségéből. Valójában elég nehéz leírni mennyire gyönyörű, de reméljük egy kicsit átjön a képeken. Voltak rózsa alakú, faág alakú, és agykorallok, meg még száz meg száz fajta, sőt kék és lila színűek is, a halakról már nem is beszélve. Az a legjobb az egészben, hogy a Nagy Korallzátonnyal ellentétben (amihez hajóval kell pár órát utazni) itt szó szerint csak be kell sétálni a vízbe és minden egy karnyújtásnyira van. Állítólag egyedülálló, hogy egy kontinens nyugati részén alakult ki egy korallzátony, mert általában a keleti oldalon vannak, de ezt még nem ellenőriztük.

Másnap egy jó kis offroad túrára mentünk északabbra (mert az idő kicsit felhős volt, és mi már eléggé elszoktunk ettől, gondoltuk ha kisüt a nap, akkor megyünk strandolni), és csak a dagály állta utunkat. Yardee Creeknél csak gyalog tudtunk átkelni, de a tengerbe ömlő folyó és annak szurdoka lenyűgöző volt, a látvány megérte az utat. Később egy kétórás kajaktúrára indultunk a tengeren. Félórás kemény evezés után (szembeszélben a hullámokon) meg is érkeztünk a külső korallzátonyhoz, ahol végtelennek tűnő növény- és haláradat fogadott minket. Láttunk 4 hatalmas teknőst is békésen lebegni, sőt melletük úsztunk egy darabig! (Már megszokták a turistákat, nem tanusítanak különösebb érdeklődést, de hagyják, hogy velük ússzanak.) A neoprén ruhákat megtartottuk délutánra is, és a part menti zátonynál is úszkáltunk két nagy kört.  A víz amúgy kellemes 24 fokos volt, de huzamosabb ideig mégiscsak melegebb volt a ruhában. A képek magukért beszélnek. Kriszti kedvéért jó sok vízalatti halas kép készült!

Nagyobb térképre váltás

Ahogy egyre távolodunk Perth-től, nemcsak hogy minden drágább lesz, de vízből is egyre kevesebb van. Mármint ivóvízből. A part menti szálláshelyeinken eddig mindenhol volt medence is, de tengervízzel vannak feltöltve, sőt a zuhanyzóban is sok helyen „sótalanított” de azért még elég sós víz folyik. A korallzátonynál lévő szállásunkon az egyetlen ivóvíz csapból is melegvíz folyt, de legalább nem volt sós. A zuhanyban sokszor szintén nics hideg víz, csak forró.  

Este még elindultunk Nyugat-Ausztrália közepe felé, szállás híján a kocsiban aludtunk. Este amúgy nem szoktunk sokat vezetni, mert nemcsak fárasztó, de itt elég veszélyes is. Egyrészt a legtöbb állat szürkületkor/éjszaka aktív ezért ilyenkor történnek az ütközéses balesetek. Mi is jópár kenguruval összetalálkoztunk a sötétben, de azután szerencsére ki-ki ment a maga útjára épségben. Másrészt az utak egyáltalán nincsenek kivilágítva, csak macskaszemek vannak és a forgalom éjszaka majdnem a nullával egyenlő. Így elég félelmetes a sivatagban vaksötétben egyedül lenni az úton. Szállás viszont csak a roadhouse-okban van, pár száz km-enként, ahol mindenért annyit kérnek amennyit nem szégyellnek. A városban 1,5 dolláros palack víz itt egyből 5 dollár lesz, a benzinnek 1,2 helyett 1,8 litere. Nos, a szobáért is 100 dollárt kellett volna fizetnünk, így inkább 10 dollárért maradtunk a parkolóban, de kaptunk kulcsot a vizesblokkhoz.

A korallzátonytól a következő megállónkig 550 km volt a távolság, ezalatt egy roadhouse volt mindössze, ahol tankolni lehet. Itt a belső vidéken a bányászat az elsőszámú és gyakorlatilag egyetlen megélhetési forrás. Bányakincsekben különösen gazdag a kontinens, van itt vasérc, arany, opál meg persze gáz és szén. A települések, amik ezen a vidéken vannak mind mesterségesek, a bányák mellé alakították ki őket az 1900-as években. (A városnevekből is jól látszik ez, általában a bányatársaság alapítójáról nevezik el őket, vagy arról aki először talált ásványkincset a helyen.)

Tom Price városának bányáját a távolból néztük meg miután feloffroadoztunk a hegyre. Szerencsére a defektet eddig elkerültük, a biztonság kedvéért mindig lejjebb eresztjük a kerekeket ilyen köves utakon. Azért nagy szerencsénk volt, mert elég sok szakadt gumit látunk az utakon ráadásul az itteni vasérc darabok nagyon hegyesek lehetnek.

A Karijini Nemzeti Park volt a következő állomásunk, ennek fő látványosságai a szurdokok, jókat lehet úszni a bennük kialakult medencékben. A hűsítő csobbanásért azért néha meg kell küzdeni, az elsőben pl. kötél segítségével kellett leereszkednünk a csúszós sziklákon. Másnap az egyik legjobb szurdokba látogattunk el, egy kis mászás után elértük a folyót (illetve ami megmaradt belőle a nagy szárazságban), és úszkáltunk benne majd’ egy órát. Elég hosszú szakaszon úszható, a vize pont kellemes volt. Ezután még túráztunk egy kicsit a park másik felében. Voltak kicsit hűvösebb vizek is, de mindenhol jólesett csobbanni egyet a nagy melegben. A kilátás pedig káprázatos volt. Főleg lentről a vízből nézve felfelé a vörös sziklafalakra.

Vasárnap este átautóztunk Newmanbe, ez kb. 250km-rel fekszik keletebbre a nemzeti parknál, itt már jóval szárazabb az idő. Mivel elérhető árú szállást nem találtunk és a kempingek recepciója zárva volt, ezért ismét (immár harmadszorra egyhuzamban)a kocsiban aludtunk, de bent a kemping területén, így legalább a mosdót tudtuk használni. Az árakról már az imént írtunk, de csak egyre horrorisztikusabbak. Eddig motelekben, hostelekben 60-80 dollár között szálltunk meg éjszakánként. Na itt a semmi közepén már 200 dollár alatt egy motelszobát sem lehet kapni. Végül tegnap éjszakára a campingben kaptunk egy szobát 110-ért (saját fürdővel!!! Ilyenünk már több, mint egy hete nem volt). Elmondhatatlanul jól aludtunk végre a légkondis helyiségben az ÁGYON (3 nap kocsiban alvás után igazán jól esett egy kis puhaság).

Itt Newmanben megnéztük a „világ legnagyobb egybefüggő külszíni fejtésű vasérc bányáját”, ami tkp. egy öt és fél km hosszú, másfél km széles és 400m mély lyuk. A hatalmas dömperek matchboxoknak tűnnek az aljában, azonban nem olyan egyszerű ott a közlekedés. A bánya minden nap, 24 órában üzemel, 12 órás műszakok vannak és mivel mindentől nagyon távolt van, igencsak megfizetik az itt dolgozókat. Egy dömpersofőr évi 140.000 dollárt keres, így már érthető, hogy Húsvét minden napján is robotolnak. Ugyanakkor az élet is elég drága itt, hiszen mindent nagy távolságokról kell idehozni. Az egész falu a bányára épült, hatalmas beruházások valósultak meg nemcsak itt, hanem fent az északi parton Port Hedlandben, ahonnan kihajóznak a teherszállító hajók. Vasút épült az északi partig, egy szerelvény átlagosan 2,5km hosszú, 200 csillét húz, benne fejenként 110 tonna érccel. A vonatot 4 mozdony húzza/tolja, de mindössze egy masiniszta van! Ha piros a sorompó ajánlatos megállni, mert 3km a féktávja... 2001-ben egy 7,3km-es szerelvénnyel bekerültek a Guinness rekordok könyvébe (majd’ 700 kocsi, 8 mozdony). Na, ennyit a számokról. Mindenestere ha valaki költözésen vagy új munkahelyen gondolkodik, annak tudjuk ajánlani a nyugat-ausztrál bányavárosokat. Ha csak felszolgálni jön valaki, akkor is könnyen  megkeres 100 ezer dollárt egy évben. Tulajdonképpen annyira nincs munkaerő, hogy jó szakmákkal elintézik a vízumot és a kiköltözést is bárkinek. A gazdaság pedig itt még mindig felfelé ível, a bánya termelését 5 éven belül megháromszorozzák majd. A kínai, japán, tajvani és koreai exportra építenek leginkább, de európába is jut a vasércből.

Most itt ülünk még a kempingben, találtunk megint ingyen WIFI-t, úgyhogy ki is használjuk és gyorsan feltöltjük az új bejegyzést. Ha eddig elfelejtettük volna, akkor így utólag boldog húsvétot mindenkinek. Reméljük sok pihenéssel és sonkaevéssel telt.

Most indulunk tovább délre, célunk holnapután elérni Kalgoorlie-be, itt talán találunk egy kis aranyat...

...ezt a részt tulajdonképpen már egy hete megírtuk, csak azóta nem volt internet hozzáférésünk.

Megint eltelt egy pár nap, ideje írnunk néhány sort, hogy hűséges olvasóink ne unatkozzanak J

Ott tartottunk, hogy megérkeztünk Darwin-ból Perth-be egy kellemes 3,5 órás repülőút után. Szerencsére itt filmet is vetít a Quantas és ebéd után fagyit is hoz, így el voltunk kényeztetve és nagyon hamar elrepült az idő. (Nem úgy mint a Malév vagy AerLingus Dublin-Budapest járatain.) Perth Nyugat-Ausztrália fővárosa (még egy pár száraz tény, aztán belecsapunk a közepébe), és mint ilyen az egyik legelszigeteltebb főváros a világon. Nyugat-Ausztrália 2,5 millió km2-rel akkora mint Nyugat-Európa és mindösszesen 2 millió ember lakja, annak is majdnem 90%-a a fővárosban vagy közvetlen vonzáskörzetében. El lehet képzelni, a maradék hatalmas területen oszlik el a pár százezer ember. Egyik híres nemzeti parkját -amely ma a világörökség része- csak a 80-as években fedezték fel, mikor a kormány megbízásából felderítő repüléseket végeztek. Mi a part mentén indultunk el Perth-ből észak felé, ami még viszonylag sűrűn lakott terület, néha átmegyünk néhány településen (pár száz vagy akár pár ezres lélekszámúak is vannak), de ahogy egyre északabbra járunk már inkább csak benzinkutak és roadhouse-ok vannak. Ezek a térképen is jelölve vannak, de nem igazi települések csak a benzinkút mellett szálláshely is van, illetve egy kis ABC jellegű bolt, esetleg nagyon limitált meleg ételválaszték.

Az elindulásunk amúgy kicsit kalandos volt, mert épp megérkezésünk előtt egy-két nappal érte Perth-t egy hatalmas vihar jégesővel és elég jelentős károkkal. Ez minket annyiban érintett, hogy az előre lefoglalt és kifizetett terepjárónk nem volt elérhető. Az autókölcsönzők ugyanis fedetlen helyen tárolják a kocsikat és a legtöbb megrongálódott a viharban.  Végül megegyeztünk, hogy 1 napra elviszünk egy Kia 8 üléses kisbuszt és másnap visszamegyünk egy terepjáróért, amit 1 nap alatt szervizelnek majd. Ezt csak azért tudtuk megoldani, mert első nap Perth-től kb. 40 km-re délre indultunk, hogy végre úszhassunk a delfinekkel, aztán onnan Perth-ön keresztül vissza északnak. Ha már az autókölcsönzőknél tartunk, azért pár szót meg kell említeni a szolgáltatásaikról. Először is, ha valaki terepjárót bérel nem kevés pénzért (és nyilván nem véletlenül) azt aszfaltozott útról levinni nem lehet (!), mert a biztosítás nem érvényes rá (hát, ha ezt betartanánk nem sokáig jutnánk itt). Ha jégeső kár éri, a biztosítás nem érvényes rá. Ha a kerékkel történik valami, vagy a szélvédővel a biztosítás általában arra sem vonatkozik. Az autóban ülőkre természetesen szintén nincs biztosítás, ja és ha állatot ütünk el (ami itt sajnos nem ritka), arra sem. Azon gondolkoztunk, hogy teljes motorcserén kívül van-e valami ami ellen biztosítva vagyunk még. Szóval a kölcsönzőket nem sajnáltuk a károk miatt...

A másik probléma a szállás volt délen, mert -mint kiderült- Perth-ből erre felé evakuálták a lakosságot, akit érintett a nagy vihar. Na ezzel (és az amúgy is ott üdülőkkel) meg is teltek a szálláshelyek, így internetes, telefonos és személyes keresgélés után már kezdtük feladni, és gondoltuk úgyis van egy tágas kisbuszunk lesz hol aludni. Végül egy B&B-t találtunk utolsó kísérletre, ami még viszonylag megfizethető is volt. Másnap innen indultunk a tengerre, hogy találkozhassunk a vízben a delfinekkel. Mivel ezek vadállatok, nem garantálják a sikert. Reggel 7.30-kor már a hajón ültünk, majd miután bevártunk még egy jópár embert (akik Perth-ből busszal érkeztek), meghallgattuk az eligazítást és megkaptuk neoprén ruhánkat, elindultunk, hogy delfineket keressünk. Ekkor már 29-en voltunk, ami azért elég sok, így 5-6-7- fős csoportokra osztottak minket. Jó pár óra eltelt mire először vízbe kerültünk.Volt egy lány, aki egy víz alatti propellerrel a delfineket kutatta fel és melléjük kerülve és bukfencelve próbálta felkelteni illetve fenntartani az érdeklődésüket és az irányunkba terelni őket. Mi pedig a „mindenki a vízbe” parancsszóra ugrottunk és egymásba kapaszkodva egy sort alkotva úsztunk a vízben (igazából csak húzattuk magunkat az első emberrel, akinek szintén propellere volt) és vártuk, hogy hátha végre játékos kedvükben találjuk őket és hajlandók kicsit velünk úszni. Ez végül is kétszer sikerült, de mindössze pár percre, ami nagy élmény volt, de a 6 órás kirándulás azért hosszú volt hozzá (a fejenkét kifizetett 200 dollárról nem is beszélve). Csináltunk viszont egy egész jó víz alatti videót, ha sikerül feltesszük azt is.

Másnap immár a terepjáróval a fenekünk alatt elindultunk északra.

Nagyobb térképre váltás

Első állomásunk Lancelin volt. Innen kinéztük, hogy indul egy jó kis tengerparti off road út a következő településig. A túra a lancelini hófehér homokdűnéken kezdődik, no itt az első elakadás-ásás-tolatás után már gondoltuk, hogy lehet, hogy problémáink lesznek a puccos városi terepjárónkkal (Mitsubishi Outlander). Hiába tettük folyamatos négykerékmeghajtás üzemmódba, amikor például úgy akadtunk el (by Réka), hogy a bal első és a jobb hátsó kerék a levegőben volt, mindig csak azokat pörgette a motor, a lent lévőket nem... A dűnéken való túrázgatás után nekivágtunk a földútnak, ami tkp. sok-sok ösvény szerteágazó hálózata, arra mész amerre akarsz, minden út északra visz. Az elején azt mondták 40 perc alatt simán fel lehet érni Cervantes faluba, ott volt a szállásunk. Igyekeztünk jobbra tartani és nem a tengerparton kikötni, mert ott a mély homokban nem sok esélyünk volt. Úgy tűnik annyira azért nem sikerült jobbra tartani, mert egyszer csak az ausztrál védelmi minisztérium lőgyakorlat terepén találtuk magunkat. Szerencsénk volt, mert ki volt írva, hogy dél és egy között át lehet menni, akkor nem lőnek. Ekkor még alig múlt dél, gondoltuk az egész út 40 perc, ez meg csak egy része ugye, szóval menjünk. Háromnegyed egykor kezdtünk egy kicsit izgulni... Az út, ha lehet még rosszabb volt mint előtte, rengeteg sziklás-köves szakasz, árkok, miegymás. Az irány jó volt, de hogy mikor lesz vége már a lőtérnek, az nem derült ki, és vészesen közeledett az egy óra. Végre aztán nagy nehezen kikeveredtünk a White Island település (kb. 10 ház a tengerparton) felé vezető szintén földútra. Ez valahol félúton volt a térkép szerint, szóval a 40 percben már kevéssé hittünk... Itt jelölnek egy 7 km-es szakaszt fel egész Cervantes-ig a tengerparton, a brossúrákban is benne van, hogy milyen remekül lehet tépni a tengerparton. Ja, csak azt nem írják, hogy csak apálykor, mert ha magas a vízállás, akkor a belógó sziklákat nem lehet kikerülni.

Mielőtt erre rájöttünk azért még elakadtunk egyszer a homokban, szerencsére a koma aki megállt segíteni épp a roncstelepre vitte a kocsiját, így nem okozott neki problémát késsel kivágni 3 biztonsági övét, és azokat összekötve kivontatni minket. Mondták, hogy ha nem tudunk továbbmenni valahol a tengerparton, akkor kb. 100 méterre fut párhuzamosan az ösvény, azon folytathatjuk. Ez igaz, csak oda is valahogy fel kell jutni a homokdűnén át. Nekilódul-elakad-ás-vissza-új helyet keresés kombó után sikerült feljutni valahogy az ösvényre, itt szerencsére összeakadtunk egy nagy családdal, akik 7 terepjáróval indultak neki az útnak. Minden évben megcsinálják ezt a távot Perth-ből, mondták, hogy ők is mindig elakadnak, de sokat isznak és nevetnek közben. Őket követve ismét a tengerparton kötöttünk ki, majd amikor vissza kellett jönni az ösvényre akkor egy kis segítséggel tudtunk csak felküzdeni magunkat, szerencsére nekik „rendes” terepjáróik voltak, így nem okozott problémát a felvontatás. A gyerekeknek pedig különösen tetszett ez a kis közjáték, lelkesen ásták a kerekeket a homokban, majd tapsoltak, mikor sikerült a vontatás hadművelet.

Aztán valahogy elértük az aszfaltozott utat, ekkor már közel jártunk Cervanteshez, előtte azonban még megnéztük a helyi nevezetességet, az ún. Pinnacles-t. Ez tkp. egy érdekes sziklarengeteg a sivatagban, pontos keletkezésükre több elmélet is létezik, de egy sem bizonyított, úgyhogy most nem megyünk bele a részletekbe, elég annyi, hogy nagy látványos alakzatok születtek.

Másnap elindultunk a Kalbarri Nemzeti Park felé, útközben pedig megálltuk a Pink Lake mellett, ami meglepő módon egy rózsaszín tavat takar. A tó a színét a béta-karotintól kapja, ez adja többek között a sárgarépa színét is. A víz sótartalma igen magas, és a vízszint most alacsony volt, így nagy területen csak a hófehér kicsapódott sót lehetett látni. A fehér só és a rózsaszín víz együttes látványa igen egyedi. A nemzeti park egyik fő látványossága a „Nature’s window” (természet ablaka), egy lukas szikla fent a magasban. Természetesen az erózió alakította ki, jó kis képeket lehet készíteni róla. Emellett a folyó vájta kanyonok látványa is megkapó, csak kár hogy nem sok víz csordogált a mederben. Az egyetlen negatívum az iszonyatos hőség volt, amiben már Darwin óta szerencsére nem volt részünk. Eddig ugyanis kellemes meleg volt, de nem túlságosan (25-30 fok körül), sőt a tengerparton végig erős szél biztosította a hűs érzetet. Na itt a zord sivatagos tájon (a nemzeti parkban) elért minket a kánikula, a hőmérő higanyszála igencsak a 40 fok felé közelített. Még jó, hogy nem nyáron jöttünk, amikor itt 50 fok is lehet a kanyonban.

Itt most be is fejezzük, nemsokára jön a következő rész, addig is néhány kép.

Darwinban nem töltöttünk sok időt, megérkezés után megnéztük a helyi természettudományos és művészeti múzeumot, amely fantasztikusan gazdag anyaggal rendelkezik az északi terület növény-, állat- és ásványvilágáról, valamint az őslakos kultúráról. Az egyik legszínvonalasabb múzeum amiben valaha voltunk, itt van kiállítva Sweetheart is, az ötméteres sósvízi krokodil aki a helyi vizekben terrorizálta a horgászokat. Az Északi Területen mind a sósvízi, mind az édesvízi korkodikolok szép számmal megtalálhatóak. Az alapvető különbség a kettő között az, hogy a sósvízi jóval nagyobb (akár 6-7 méteresre is megnőhet) és agresszívabb a másiknál (marhákat, bivalyokat és embereket is előszeretettel fogyaszt), valamint az tud mind sós-, mind pedig édesvízben élni. Az édesvízinek nincs olyan mirigye ami a sós vízből kivonná a sót és elég félénk állat, csak kisebb hüllőket és halakat eszik. (Az édesvízi krokodil mellesleg csak Ausztráliában él.) Most még itt tart az esős évszak aminek következtében a folyók felduzzadnak, így a sósvízi krokik felúsznak olyan helyekre, ahová a száraz időszak alatt nem tudnának eljutni. Miután vége az esős évszaknak még 8 hétig kint vannak a krokodilcsapdák és csak utána engedélyezett a kenuzás és úszás a legtöbb helyen.

Az esős évszakból megkaptuk a részünket rendesen, már Alice Springsből a sivatagból megérkezve a reptéren olyan monszuneső szakadt a nyakunkba, amilyet Vietnám óta nem láttunk. Ezután még kétszer jött aznap az égi áldás, így Darwinban csak egyik ponyva alól szaladtunk a másik alá, úgy közlekedtünk. Darwin amúgy egy modern város északon a tengerparton, kétszer is romba dőlt (a második világháborúban a japánok lebombázták, majd a 70-es években földig rombolta egy hatalmas hurrikán), így a nulláról építették újjá a mostani formájára. Nagyváros létére rengeteg állatot láttunk itt, felejthető pizza vacsoránkat zöld-narancssárga papagájok hatalmas csapatainak repkedése tette emlékezetessé. Esti tengerparti sétánkon pedig oposszumokkal futottunk össze, akik reménykedve néztek minket a faágakról (épp csak fél méterre tőlünk), hogy hátha van nálunk valami finomság.

Érdekesség még, hogy a Northern Territory vagy Északi Terület (ahol eddig jártunk, az Ulurutól északon a tengerig) a nevéből is következően nem állam. Ausztráliának 6 állama van és néhány ún. területe: a főváros környéke, néhány sziget és az Északi Terület. Itt északon erősen harcolnak, hogy szövetségi állammá válhassanak, folyamatosan mennek a rádióban és a tévében a reklámok, hogy ez az állapot most már tarthatatlan és önállóságot szeretnének, nem pedig hogy a tőlük hatalmas távolságra lévő Canberra-i parlament döntsön az ügyeikben.

Másnap reggel még megetettünk egy rakás halat amik minden nap dagálykor felúsznak a egy öbölbe és várják a turisták által bedobott kenyérdarabokat, sőt szívesen esznek kézből is. Csak azt kérik a turistáktól, hogy ne menjenek a vízbe csak max. térdig, mert ilyenkor van itt az amúgy 6 hónapos szezonja a kockamedúzának. Ez a kedves kis állatka 2 perc alatt végez egy emberrel, nincs semmi ellenanyag a mérgével szemben. (Szegény Darwiniak elég szerencsétlenek, hogy gyönyörű tengerpartjaik vannak, ahol 6 hónapig nem lehet fürdeni.) Nekünk persze nem kellett kétszer mondani, már eddig is rettegtünk a medúzáktól, úgyhogy nem megyünk a tenger közelébe.

Elmentünk viszont a Litchfield nemzeti parkba, ahol remek fürdési lehetőséget kínál a patakokban a sok-sok természetes medence. Ezek kisebb-nagyobb öblök a patakokban, általában a vízesések közelében, ide jár fél Darwin fürdeni, lehet ugrálni a sziklákról, krokik nincsenek és a legjobb az egészben, hogy kellemes meleg a víz. Vannak viszont termeszvárak, amelyek akár a 9 méteres (!) magasságot is elérhetik, a lapos oldaluk pedig észak felé néz, így kontrollálva a beérkező hő mennyiségét.

Amiről eddig elfelejtettünk írni az Outback egyik jellegzetessége: az ún. road train, ami tényleg olyan mint egy közúti vonat, már ami a hosszát illeti. Ezek tkp. 3-4 pótkocsis kamionok, amik elérhetik a 40-50 méteres hosszt is. Szállítanak tartályoktól kezdve élő állatig mindent, sőt van amelyik emeletes is. Előzésük sok időt és körültekintést vesz igénybe, még jó, hogy csekély a forgalom az itteni utakon. Darwin előtt nem is volt velük dolgunk, csak szembe jöttek néha az úton, de most már sűrűbben összefutottunk velük.

A következő úticél Katherine volt, ahol a hasonló nevű folyó gyönyörű szurdokai között hajótúrára mentünk. Sajnos kajakozni még nem lehet a krokodilok miatt, az csak a száraz évszakban lehetséges. Természetesen ez a föld is az őslakosok tulajdonában van, ami végülis érthető, hiszen egyes helyeken több mint húszezer (!!) éve laknak folyamatosan.

Az egyik legnagyobb nemzeti park a Kakadu nevet viseli (itt két napot töltöttünk), remek kiránduló útvonalak helyszíne, persze sok járhatatlan ilyenkor mind gyalog mind autóval a magas vízszint és a krokodilok miatt. Sok földút van benne, ahova négykerékmeghajtású kocsit javasolnak, de néhányhoz -ha egyáltalán nyitva van az esős évszakban- még snorkel is szükséges (magasított légbeszívó). Elég sok helyen kint van a tábla ami a krokodil veszélyre figyelmeztet, de minden könyv írja, hogy ha nincs tábla, akkor is közlekedjünk úgy mintha tudnánk, hogy vannak krokodilok a közelben. Ennek következtében a még a legbiztonságosabb helyeken is (fent a dombtetőn, ahova nem tud felmászni egy kroki sem és a rangerek szerint is lehet fürdeni) csak nagyon óvatosan mentünk be a vízbe biztos ami biztos alapon. A park nem véletlenül kapta a Kakadu nevet, százával szállnak a fehér madarak mindenfelé, és ezen kívül is számos madárfaj található a környéken, szeretik ezt a lápos vidéket. A Kakadu-beli folyótúrán a krokodilok mellett láttunk még jégmadarat, halászsast illetve jabirut is, ami az itteni gólya, csak színesebb a mienkénél és vastagabb a csőre. Továbbá rengeteg wallaby-t, dingókat, emukat, repülő kutyát vagy százat egy helyen (ezek a nappal aktív óriás denevérek) varánuszokat (még úszni is láttuk) és sok-sok papagájt. A Kakadu Nemzeti Park nem csak a növény- és állatvilága miatt lett a világörökség része, hanem több ezer éves sziklafestményei miatt is (állítólag némelyek akár 20 000 évesek is lehetnek, csak nehéz megállapítani, főként azért, mert gyakran ráfestettek az alsó rétegekre).

Darwinba visszafelé menet még elmentünk egy „ugró krokodil” túrára, ahol a folyón a kis hajónkból belógattak egy darab húst a sósvízi korkiknak (saltie-k) akik a hatalmas izmos farkukkal felfele evezve jó két méterre kiemelkednek a vízből a finom falatért.

Most már itt vagyunk Perth-ben, indulunk 3 hetes nyugat-ausztráliai túránkra, kb. 3-4000 km lesz az út. Ha tudunk, mindenképpen bejelentkezünk, addig is boldog Gábor-napot minden kedves ilyen nevű olvasónknak (akár 5 is lehet!). Ja, az ausztrál számaink pedig (végszükség esetére) itt vannak: +6145-0030-692 és 697. A telefonról még nem is írtunk, pedig az is említést érdemel. A nagyobb városoktól eltekintve sehol nincs lefedettség az országban (mivel az Outbacken nem nagyon lakik senki). Már a Great Ocean Drive-on sem volt hálózat, nem is beszélve az ország belsejéről. Kaptunk több órányi ingyen Vodafone-on belüli beszélgetést, amit valószínűleg úgy tudunk majd csak elhasználni, hogy mindenhol ahol lefedettség van ezentúl telefonon beszélünk majd egymással az autóban.

Képek!

Az elmúlt 3 nap igazán különleges volt az Outbacken a nagy sivatagban. Sok mesélnivalónk van és annál is több képünk!

Ott hagytuk abba, hogy megérkeztünk Alice Springsbe. A vonat hihetetlen élmény volt (leszámítva az éjszakát a széken töltve) gyönyörű kilátással több, mint 1 napon át. Út közben elég sokszor játszottak le rövid információs blokkokat. Elhaladtunk pl. egy olyan város mellett, aminek van rendőrsége, kórháza, közösségi háza, iskolája stb.  és összesen 5-en lakják. Ez még az aranyláz idejéről maradt szellemváros, amiből egyébként nem kevés van. Az említett épületek le vannak lakatolva, de a lakóknak van kulcsuk hozzá. A legközelebbi bolt 4 órányi autóútra van, a gyerekek pedig interneten járnak iskolába. Itt a „School of the air” (iskola az éterben) program keretében egy 800 ezer km2-nyi területen tartanak órákat az Outback-en (az ország kietlen, távol eső vidékein) élő gyerekeknek. Az Outback tulajdonképpen Ausztrália területének 80%-a. A tanítás rádión keresztül, vagy az interneten folyik, egy nagyobb testvér vagy szülő felügyeletével és évente mindössze 4-szer van személyes tanár-diák találkozó. Ilyenkor 1 héten kersztül intenzív oktatás folyik és a gyerekek végre találkozhatnak „osztálytársaikkal” is, amit persze alig várnak.

Alice Springsben voltunk a Royal Flying Doctors múzeumban (királyi légi kórház), az szintén nagyon érdekes. Az iskolához hasonlóan az egészségügyi ellátást is meg kell valahogy oldani. Alapítottak egy non-profit szervezetet, amelyet részben a kormány finanszíroz részben pedig adományokból működtetik. Rádiós hálózaton keresztül vannak kapcsolatban falvakkal és így rádión keresztül van rendelés, illetve sürgős esetekben repülőgépet indítanak, amik kis kórházakként funkcionálnak.  Azért ez nem olyan, mint a városi mentőhálózat, mert fél óra míg felszállnak, és a legeldugottabb helyekre 1,5 óra az út (annak ellenére, hogy több bázisuk van, így is egy bázis egy kb. Nagy-Britannia területének 3-szorosát fedi le), így igazi sürgősségi ellátásnak nem nevezhető. Persze az emberek nagyon hálásak és tudják, hogy a Royal Flying Doctors nélkül semmi esélyük sem lenne orvosi ellátáshoz jutni. Az is probléma, hogy sok helyen csak kis füves kifutópálya van, amit csak nappal lehet használni. Ausztrália országútjain amúgy sok helyen ki van szélesítve az aszfalt, hogy ezek a repülők leszállhassanak.

Miután felvettük a terepjárónkat Alice-ben és beszereztünk 20 liter ivóvizet, és 3 napi élelmet, nekivágtunk a sivatagnak. Elindultunk a King’s Canyon nevű helyhez egy csak részben burkolt, részben földúton. Mikor elértük a földút határát (ami egy őslakosok által lakott terület, és az áthaladáshoz engedély kell), megálltunk az utolsó benzinkútnál és megvettük az engedélyt. Gyakorlatilag majdnem az összes benzinkútnál tankolunk a biztonság kedvéért, akkor is ha csak 20 litert tudunk, mert sosem lehet tudni, hogy nyitva van-e a következő. Egészen véletlenül kiderült, hogy nem biztos, hogy nyitva van a földút ami az úticélunkhoz vezet, ugyanis már előző nap is le volt zárva áradás miatt. A nagy esők után lezúduló víz itt simán elmossa ezeket a földutakat, még a legnagyobb terepjárók számára is járhatatlanná téve azokat. Némi telefonálgatás után kiderült, hogy tényleg zárva van az út, de nemcsak  ez, hanem az összes többi is, úgyhogy egyetlen megoldásként vissza kellett mennünk Alice Springsbe ugyanazon az aszfaltozott úton amin jöttünk, de még ezen is voltak kisebb átfolyások. Ez után a rövid 300km-es kitérő után úgy döntöttünk, hogy akkor inkább Uluru felé vesszük az irányt és majd visszafele jövet nézünk be a King’s Canyonba. Pont este 7 előtt pár perccel érkeztünk meg, így a naplementét még el tudtuk csípni. Ilyenkor Uluru hatalmas sziklafala vörösen izzik, a sok hülye turista meg tolong a kialakított naplementenéző helyen, hogy minél több fényképet tudjon készíteni. A látvány tényleg megéri a várakozást, percről percre változik a szikla árnyalata, naplemente után pedig mintha kikapcsolnák a vörös háttértfényt, a szikla „kialszik”.

Uluru egy hatalmas vöröses sziklatömb, ami meredeken emelkedik ki a sivatagból, gyönyörű  látvány! Az őslakosoknak nagyon fontos szent helye, a fehér embernek „csak” a világörökség része. Állítólag csak a tizede van a felszín felett, így is elég magas, különösen a lábánál állva szédítő látvány.

Másnap hajnali 6-kor keltünk, mert ugye a sok hülye turistának napfelkelte néző hely is ki van alakítva nemcsak Ulurunál, hanem a tőle mintegy 50km-re lévő Olgáknál. Az Olgák tulajdonképpen a Kata Tjuta sziklaegyüttes tagjai, sok  kisebb-nagyobb szikla egy sorban. Miután megnéztük a varázslatos színjátékot (szürke-sárga-vörös) elindultunk megtenni két sétát a sziklák között. Hiába mentünk korán, már 9-10 körül 30 fok feletti hőség volt, nem véletlenül javasolnak 1 liter/órás vízfogyasztást a túrázóknak. Az alacsony páratartalom miatt nem olyan fullasztó a hőség mint pl. a trópusokon, de azért megviseli az embert...

Délután egy helyi őslakos által vezetett túrán vettünk részt Ulurunál. Ezt a területet az ausztrál őslakosok visszakapták az államtól a 80-as években, és még a mai napig kerülnek hozzájuk vissza hatalmas földterületek. Ulurut aztán „visszalízingelték” az államnak, részesednek a belépődíjakból is. A túrán meghallgattunk néhány részletet a helyi legendákból, megtudtuk, hogy milyen legendabeli lények alakították ki a különböző mélyedéseket és repedéseket a sziklafalban. Mutattak még helyi ehető magvakat, növényeket stb. Este a biztonság kedvéért megint megnéztük a naplementét, de most egy másik helyről, nos onnan is nagyon szép volt.  Mielőtt lefeküdtünk volna a bérelt sátrunkban, megcsodáltuk a fényszennyezéstől mentes égboltot, sokszor annyi csillagot látni mint a lakott területek közelében. A sátorban –légkondi híján- finoman szólva is elviselhetetlen volt a hőség, hajnalban viszont eléggé lehűlt az idő, ekkor már elkelt a pokróc is. Mivel azonban az egyéb szálláslehetőségek megfizethetetlenek (4-5 csillagos szállodák, a legdrágább 2000 dollár/éj, min. 2 éjszaka) úgy döntöttünk, hogy úgy is sokkal hangulatosabb a sivatagban sátorozni, mint a sznobokkal alaszkai lazacot vacsorázni.

Uluru szikláját még nem láttuk napfelkeltekor, úgyhogy másnap ismét korán keltünk, sőt utána még 2 óra alatt körbe is sétáltuk a sziklát a kialakított túraútvonalon. Láttuk a sok embert amint felfele igyekszik a sziklára, annak ellenére, hogy az őslakosok kifejezetten kérik, senki ne másszon fel a szent hegyükre. Egy elég meredek sziklafalon kell felgyalogolni két órán át a tűző napon, van egy kis korlát is kialakítva, enélkül lehetetlen lenne felmászni. Minden évben meghalnak egy páran a felfele úton, általában szívelégtelenség a szomorú vég oka. Arra persze egyik sem gondol, hogy ha felmegy a szikla tetejére, akkor pont magát a hegyet nem látja majd, hiszen a lába alatt lesz!

Délben helikopterrel indultunk légi felfedező útra 30 percen keresztül Uluru és az Olgák felett. Így madártávlatból is elképesztő a látvány, és a helikopterezést is végre kipróbáltuk. Ha valakinek bármilyen szögből, bármilyen napszakban készült kép kell Ulururól, csak szóljon! A helikopterezés olyannyira meg is tetszett, hogy mentünk még egy kört, most már a King’s Canyon környékén (ahova Ulurutól átautóztunk). Nehéz volt Uluru után fokozni a látványt, de az itt látott (és fentről követett) vadlovak igazán különleges élményt nyújtottak. Végül King’s Canyonba is sikerült eljutni, és tettünk egy órás sétát a patak mederben a fák árnyékában, ez igazán jól esett.

A sivatagban egyébként nem csak a hőség elviselhetetlen (nyár közepén 45-49 fokokat mérnek, nekünk szerencsére csak 30-35 volt), de az ottani legyek is megkeserítik a turisták életét. Ezek ugyanis nem csípnek, hanem egyszerűen „csak” nedvességet keresnek az emberek szeméből, orrából és füléből. Jól hangzik mi? Hát, ez ellen legjobban hálóval lehet védekezni, így nekünk is első dolgunk volt beszerezni egyet, enélkül merő hessegetés az élet... Így is sok olyan képet kellett kitörölnünk, amin úgy tűnik mintha esőtáncot járnánk.

Ulurutól King’s Canyonon át Alice Springs-ig úgy tettünk meg 750 km-t (visszafele jövet még mindig le voltak zárva a rövidítést jelentő földutak, az egyetlen nyitva levőhöz magasított terepjárót és ásót javasoltak), hogy közben lakott települést nem érintettük -eltekintve a néhány benzinkúttól és az ott állomásozó 1-2 embertől. Ez így európai szemmel elég bizarr dolog. Főleg este (az országot  észak-déli irányban átszelő) Stuart Highway-en vezetni teljes sötétségben, csak a macskaszemek mutatják az utat! Az autópályának vannak akár száz kilométer hosszú egyenes szakaszai is, így elég monoton dolog a vezetés itt. Rengeteg óriás plakát kéri az autósokat, hogy pihenjenek rendszeresen a kiállóknál és ha lehet ne vezessenek este. Az a pozitívum viszont, hogy elég kiszámítható az út. Mikor az ember eléri az ’utazósebességet’, bekapcsolja a tempomatot és (hacsak nem találkozik az úton sütkérező hüllőkkel,vagy egyéb vadállattal amik lassításra kényszerítik) percre pontosan fog megérkezni a célállomásra.

Alice Springsből repülővel folytattuk utunkat és péntek délelőtt szerencsésen megérkeztünk Darwinba.  Legközelebb innen folytatjuk, addig is képek!

Megkezdtük 25 órás vonatozásunkat a Red Centre-be, vagyis az ország közepébe a nagy sivatagon át. Ez az elképesztő vasútvonal 3000km hosszan szeli át a kontinenst észak-déli irányban. Állítólag pakisztáni bevándorlók építették, akiket a helyiek afgánoknak hívtak, és innen kapta a Ghan nevet a vonat. Majdnem 800 méter(!) hosszú a szerelvény (26 kocsiból áll) 2 mozdonnyal, 85 km/órás átlagsebességgel. Miután megérkeztünk az állomásra, egy reptérhez hasonlóan itt is be kellett csekkolni, és leadni a csomagokat, majd a peronon egy kis kocsival vittek minket a mi vagonunkhoz. Vannak vagonjai amik kocsikat szállítanak, mint egy komp (vannak ugyanis, akik a bőröndjeik mellett a kocsijukat is becsekkolják). Már fel is derítettük a terepet, van WC, zuhanyzó és étkezőkocsi, ami 3 vagonhoz tartozik. A miénk  a legolcsóbb jegy volt, így „csak” 2 ledönthető ülést kaptunk, de lehetett volna saját alvófülkénk 2 ággyal, csak kicsit mélyebben kellett volna a zsebünkbe nyúlni (úgy kb. 400 dollárral mélyebben).  Mi sajnos csak félútig tudunk menni Alice Springs városáig, mert ott megállunk pár napra és a következő vonat csak 1 hét múlva jön, annyit viszont nem tudunk várni, így majd repülővel folytatjuk az utunkat. Így is 1500 km-t utazunk 25 óra alatt, összesen 3 megállóval. Gyakorlatilag nincs is közben más település, ahol meg lehetne állni. Ez már az igazi vadon, Ausztrália igazi arca: marhatelepek, kenguruk, sivatag, őslakosok stb.

Visszatérve az úti beszámolóhoz, 2 napja elindultunk Portland-ből Victor Harbor felé. Ez volt eddigi leghosszabb utunk egyhuzamban, kb. 570 km-t mentünk a kis Corollánkkal . Délelőtt még tettünk egy kitérőt Cape Bridgewater-be, ez egy félsziget Portland mellett. Láttunk itt egy megkövesedett erdőt, ami igazából nem is erdő. Na, jó eláruljuk, hogy úgy alakul ki, hogy a víz beszivárog a talajba (általában olyan mélyedésekbe ahol növények vannak) és kioldja az ásványokat a sziklákból amik henger alakban megszilárdulnak. Miután az erózió lepusztítja a hengereken belül és kívül a lazább talajrészeket, a végeredmény teljesen olyan mint a megkövesedett fatörzsek. Megálltunk még útközben egy nemzeti parknál, ahol pelikánokat láttunk a Murray folyó partján.

Másnap átkompoztunk Kangaroo Island-re (Kenguru-sziget), ahol szerencsére minden rendben volt a bérelt autónkkal. Irodájuk nem lévén a kikötőben, a Hertz képviselője névre szóló táblával (Mr. Boker) várt minket a kompnál, ahol leültünk egy padra, kitöltöttük a papírokat, és vihettük is a másik Corollát. Ahogy már írtuk a múltkor jóval olcsóbb volt még egy autót bérelni a szigetre, mint a már meglévőt átvinni a komppal. (160 dollár helyett 60 dollár!) Ha pedig buszos túrára fizettünk volna be, akkor kettőnknek min. 300 dollárba került volna ez az 1 napos kirándulás. Ez amúgy jellemző Ausztráliára, már mások is panaszkodtak emiatt. Ha magad bérelsz kocsit és csinálod meg a saját útiterved, sokkal olcsóbban jössz ki, mint ha buszos útra mennél. A Kenguru szigetet minden könyv úgy emlegeti, mint Ausztrália vadasparkját, telis-tele mindenféle állattal (koala, kenguru, wallaby, hüllők, kacsacsőrű emlős...) Nos, mi a következőkkel találkoztunk: 3 házimacska, 4 hangya, 6-800 légy, ja meg láttunk egy döglött kengurut az út mellett. „Igazi” állatból csak egy bozótban lapító wallabyt láttunk, azt viszont kétszer is, valamint elmentünk egy tengerparti túrára, ahol fókák napoztak tőlünk pár méterre. Ha szürkületkor/este sétáltunk volna, valószínűleg jóval több említésre méltó állattal találkoztunk volna, ugyanis akkor jóval aktívabbak. Amiért mégis megérte a kirándulás a szigeten, az az ún. „The remarkables”, azaz A rendkívüli sziklacsoport a sziget végén. A mélyből kiemelkedő, már megkeményedett magmát a szél és a tengervíz valóban rendkívüli alakzatokká formálta, amint azt majd a képeken is láthatjátok.

Az esti visszakomp után kb. 1,5 óra alatt értünk Adelaide-be, innen indul a vasút -amin most ülünk- Alice Springsbe. A Ghan vasútról nem is tudtunk egészen addig, amíg még Dublinban meg nem kaptuk a gyönyörű ausztráliás könyvet Edinától és Márktól – köszönet érte nekik!

Nagyobb térképre váltás

Az időjárás először kicsit megrémisztett minket. Mikor átértünk Új-Zélandról (ahol az északi szigeten végig kellemes napsütéses időnk volt) 2 napig 15 fok körül volt a hőmérséklet és esett, borús volt, azon gondolkodtunk mire is emlékeztet ez minket, aztán hamar rájöttünk, hogy mintha csak az ír nyár köszöntött volna be Dél-Ausztráliába. Szerencsére ez nem sokáig tartott, ahogy elértük Portlandet, már visszavehettük a sortot és ismét jó mélyre került a hosszú farmer a hátizsákban. Azért kitartást dubliniak/pestiek, rátok is gondolunk néha!

Várjuk  a hozzászólásokat, írjatok szorgalmasan! Mi is megpróbálunk párnaponta bejeletkezni.   Addig is mindenkinek jó hógolyózást, jó síelést kívánunk az ausztrál sivatagból! Időközben megérkeztünk Alice Springsbe, jó fárasztó volt a vonatút, de gyönyörű. Március 15-ét stílusosan egy kenguru burgerrel ünnepeltük, még magyar zászlót is kaptunk mellé!

G’day Ausztráliából!

Átrepültünk a Korall-tengeren Aucklandből Melbourne-be. A közel 4 órás út az időeltolódás miatt tulajdonképpen csak 2 óra volt. Most harmadszorra repültünk Melbourne-be, de még mindig nem láttuk a várost, persze az út végén majd bepótoljuk. A reptéren átestünk a már szokásosnak számító belépési kártya kitöltése-útlevélellenőrzés-kutyás vámosok-bőröndök átvilágítása-bőröndök kipakolása (állati eredetű termékek, zöldség-gyümölcs, méz, magvak, gyógyszerek, kagylók, fából készült tárgyak stb. átvizsgálása)-bakancs talpának ellenőrzése stb. procedúrán. Már egész jók vagyunk benne.

Felvettük az új kocsit, most először kézi váltósat kaptunk, egy Corollát, viszont szinte vadiúj. Sajnos a csomagtartója kicsit kisebb, mint az eddigieknek volt, így most egy kicsi bőröndöt a hátsó ülés elé kellett tenni. Csak pár napig lesz még nálunk, úgyhogy addig tökéletesen megfelel, aztán úgyis betörjük a szélvédőjét és leadjuk J.

Elég furcsán van megoldva itt az autópálya-díjfizetés, mert nem lehet a pályán fizetni vagy matricát venni, csak interneten vagy telefonon keresztül fizetni. Mindegy, hogy mennyit megyünk rajta, 12.50-be kerül. Ráadásul különböző cégek üzemeltetik az utakat, így nem árt tisztában lennei vele, hogy melyik úton közlekedtünk (és mikor). Mindenesetre 3 nap haladékot adnak a fizetésre, ha az ember el nem felejti befizetni. Nekünk egy rövid 15 perces telefonhívással sikerült letárgyalni az automatával.

Melbourne-ből Geelong felé vettük az irányt, ahol 2 éjszakára kicsit megpihentünk. Tulajdonképpen nem lett volna ilyen hosszú a pihenés, de sajnos a rossz idő miatt kétszer is lemondták a delfin-túránkat. Fókákkal és delfinekkel úsztunk volna, de elég szeles, esős volt az idő, így nem indították a túrát. Bosszantó, mi? Sebaj, majd Perth-ben reméljük sikerül. Szerda reggel elindultunk a Great Ocean Drive-on (Nagy Óceáni Út), ami kb. 350 km hosszan fut a tengerparton. Szerencsére az idő folyamatosan javul, és tisztul, úgyhogy tudtunk gyönyörködni a kilátásban. Persze az óceáni úton mindenki a kilátást élvezi, senki nem száguldozik. Nincs is rá lehetőség, mert 1 sáv van, és néhány kilométerenként van egy kis kiszélesítés ahol ki van írva, hogy a lassabb járművek legyenek tekintettel a mögöttük haladókra (haladni próbálókra) és húzódjanak le. Ez leginkább a hatalmas lakóautókra vonatkozik.

Ami igazán elképesztő, az a vadvilág sokszínűsége. Már az út elején találkoztunk egy dingóval, láttunk fehér kakadut, piros papagájokat, és mikor elértük az eukaliptusz erdőket, jöttek a koalák is! Nagy örömünkre elég sokat láttunk, csak leálltunk mi is az út mellett álló kocsik mögött és figyeltük a japán turistacsoportokat, hogy merre fényképeznek J Persze később már magunktól is kiszúrtuk a fákon gubbasztó kis szőrmókokat. Hát, ha lennének ragadozóik, nem sokáig húznák az biztos. Egy lajhár hozzájuk képest örökmozgó. Egyik egyszer megvakarta a fejét (persze azt is álmában ), a másik pedig meg is fodult, míg figyeltük. Volt egy amelyik fára is mászott, de olyan szerencsétlen volt szegény, egy egész csapat ember aggódott érte lentről, nehogy leessen.

Great Ocean Road térkép

Nagyobb térképre váltás

Megint felmásztunk a lombkorona szintjére, itt is található ugyanis egy magasra épített erdei sétaút, ezen még egy 40 méter magas kilátótorony is van. Gyönyörű mérsékelt övi esőerdőben van ez az út, ahol a déli féltekére jellemző páfrányfák élnek. Ezek Új-Zélandon is mindenhol megtalálhatók, az ezüst fajta Új-Zéland nemzeti jelképe, olyan mint az íreknek a hárfa.

A Great Ocean Drive leglátványosabb pontja a 12 Apostol, így nevezték el az a 6-8 (de nem 12) sziklaképződményt amit a tenger folyamatos hullámzása alakított ki a meredek sziklapart közelében. A löszös-mészköves talajt folyamatosan pusztítja a víz és a szél, így hamarosan ezek a sziklák is eltűnnek majd, a legutóbb 2005-ben tűnt el egy „apostol” (a romjai ott hevernek a tengerben). Emellett rengeteg egyéb látványos képződményt láttunk, sok a vízvájta barlang, híd és luk a sziklákban.

Megálltunk egy kisebb rezervátumban (két vulkáni kráter körül terül el), itt nagy szerencsénkre láttunk végre igazi ausztrál kengurut! Sőt nem is egyet, hanem egy egész legelésző csoportot kb. 6 nősténnyel és 1 hímmel és még egy zsebibaba is kikukucskált néha az egyik erszényből! Elég nagyok ezek a dögök, a hímek majd’ két méter magasra is megnőnek, remélem ilyet nem ütünk el, mert eltűnik a fél kocsi. Emellett láttunk még fekete wallaby-t, ez olyan mint a kenguru, csak kisebb, ilyenből sok volt Tasmániában is. Alvó koalákat is megfigyeltünk, lusta állatok ezek, de hát nincs természetes ellenségük, csak az erdőtűz. Ez az egyedüli állat amelyik nem tud elfutni előle. Fent az ágakon alvás közben amúgy nem kapaszkodnak, csoda, hogy nem esnek le. Találkoztunk echidnával, így hívják itt az erszényes hangyászsünt, ami a mienkénél kicsit nagyobb, barnás színű és talán valamivel hosszabb az orra, amivel folyton a földet túrja. Elég félénk állat, szóval szerencsénk volt a megpillantása. Az út mellett találkoztunk egy békésen legelésző színes papagájcsapattal is, még mielőtt szétrebbentek sikerült lefotózni őket. Kígyókra figyelmeztető tábla mindenhol megtalálható, de eddig még nem volt szerencsénk hozzájuk.

Holnap egy laza 600km-es út vár ránk, Kangaroo Islandtól (kenguru sziget) nem messze fogunk megállni éjszakára, másnap reggelre van jegyünk a kompra. Közben sikerült autót bérelni a szigetre egy napra, eddig úgy volt, hogy csak minimum két napra lehet kivenni kocsit a szigeten, de még nem szóltak, hogy probléma lenne az egynapos foglalásunkkal. Bár még két napra is olcsóbb lenne kivenni a kocsit, mint komppal átvitetni.

Állatok és sziklák:

Búcsúzunk Új-Zélandtól, holnap hajnalban visszarepülünk Melbourne-be és onnan folytatjuk utunkat át Ausztrálián.

Az elmúlt 4 nap kicsit nyugodtabb tempóban telt, mint az előző 3 hét, már ránk fért egy kis pihenés féle. Megkóstoltuk a kiwiberryt, vagy bogyós kiwit is! Ez akkora mint egy nagyobb szőlőszem, de úgy néz ki mint egy kiwi, csak nem szőrös. Egyben le lehet nyelni, és teljesen olyan az állaga és íze, mint egy jó édes kiwinek. Majd küldünk képeket róla.

Waitomoból elindultunk északra a Coromandel-félszigetre. Ott utaztunk egyet egy majdhogynem játékvonat méretű kisvasúttal az erdőben. Eredetileg agyagot szállítottak vele (egy kis családi manufaktúrához), de később a hitelek visszafizetéséhez szükség volt egy kis bevételre, ezért megnyitották a turisták előtt, akik azóta nagy élvezettel használják. A kisvonat után egyenesen a strand felé vettük az irányt! Nem is akármilyen strand, hanem egy különleges melegvizű hely: “Hot Water Beach”. Az a lényege, hogy a part alatt a mélyben meleg vizű források vannak, amik egy kis ásás után lassan a felszínre szivárognak. Azért van néhány hátulütője is: először is, csak kb. 50 méter széles partszakaszon működik a dolog, és az persze hihetetlen zsúfolt a turistáktól. Másodszor is, csak apály előtt és után 2 órával van egyáltalán strand, amúgy víz borítja a partot. Végül pedig az sem elhanyagolható tényező, hogy a felszivárgó víz 60 fokos, tehát tengervízzel kell keverni, mert különben hamar megégeted magad! Hát ezt mi gyorsan megtapasztaltuk, ahogy először átsétáltunk a vízátfolyásokon. Aztán már csak mosolyogtunk a többi visítva ugráló turistán, akiknek égett a talpuk alatt a homok! Sikerült egy már mások által kiásott és elhagyott fürdőhelyet elfoglalnunk, és kicsit áztattuk magunkat, amíg a dagály el nem mosta a szórakozásunkat.

A strand után a ’messzi észak’ nevű országrész következett, ami elég kifejező. Ez az Aucklandtől északra lévő keskeny földnyúlvány. Ennek kb. a feléig mentünk, a Bay of Islands (Szigetek öble) nevű helyig. Útbaejtettük a környék leghíresebb nyilvános illemhelyét is, amit nem más, mint maga Hundertwasser tervezett. A Bay of Islands-en hajóval indultunk el egy félnapos  túrára. Rengeteg kisebb-nagyobb sziget mellett láttuk többek között a világ 2. legnagyobb tengerjáró hajóját, a Queen Mary 2-t, amely épp Új-Zálandon kötött ki egy napra elég nagy forgalmat okozva a csendes kis vízparti településen. A fedélzetén ugyanis 2500 ember utazik, akik azért nem egyszerre rohamozzák meg a partot, hanem különböző programok közül választhatnak. A  fárasztó nap végén így is panaszkodtak a bolttulajdonosok, hogy alig bírták az iramot. Mi mindeközben élveztük a tengeren a napsütést, rendkívül jó időben hajóztunk a híres „Hole in the rock” felé, ami tkp. az amit a neve is takar, egy hatalmas lyuk egy még hatalmasabb sziklában, amelyen simán át lehet hajózni. Nemrég egy magyar ejtőernyős próbált rajta átrepülni – sikertelenül, csak a feléig jutott. Mintegy másfél óra után el is értük a nagy likat és sikeresen át is haladtunk rajta. Visszafele még megálltunk egy öbölben egy kis lábfürdőzésre, majd miután kikötöttünk elindultunk Auckland felé. A város előtt egy órával megálltunk estére, másnap reggel pedig, mielőtt bementünk volna Aucklandbe, megálltunk Devonportban, ami az öböl túlpartján fekszik és gyönyörű onnan a kilátás a városra.

Auckland city maga nem olyan nagy, kb. 400ezer lakosa van, azonban Nagy-Aucklandban 1,3 millióan laknak, ez több mint az egész déli sziget lakossága. Itt rengeteg az ázsiai bevándorló, már többen vannak mint az őslakos maorik! (Sőt van olyan polinéz népcsoport, akik többen élnek itt Aucklandben, mint az őshazájukban.) Maga a belváros nagyon kicsi, 20 perc alatt át lehet rajta sétálni, inkább felfele terjeszkednek, így elég sok a felhőkarcoló. A déli félteke legmagasabb épülete, a Sky Tower is itt található, 328 méter magas, jelenleg ’csak’ a 12. legmagasabb épület a világon. Természetesen innen is lehet ugrani, vagy sétát tenni 190 méter magasan körben a kilátóterasz legszélén (persze azért hevederekkel bebiztosítva). Mivel Makaón András már ezt kipróbálta, így ezt most kihagyta. Tulajdonképpen ha a torony nem lenne, nem sok látnivaló akadna a városban. Amúgy nagyon hangulatos sétákat lehet tenni a parkokban, kikötőben stb. és a kilátás sem utolsó, mert minden irányban ott a tenger és a szigetek. Auckland régió több, mint 40 vulkáni szigetből áll és sok közülük a mai napig is lakatlan és igazi vulkáni kúpként magasodik ki a tengerből.

Holnap hajnalban indul a gépünk Melbourne-be, úgyhogy ma korán fekszünk. Ja, a kocsi szélvédője megint betört, de most nem csak egy kis karcolás, hanem egy hosszú repedés keletkezett rajta rejtélyes módon, de szerencsére nem szóltak érte.

Utolsó képek Új Zélandról!

Kia Ora ismét  Aotearoábaól, a Hosszú fehér felhő országából! (Új Zéland neve maori nyelven ugyanis ezt jelenti.)

Internethez még mindig nagyon nehézkesen tudunk hozzáférni, mert általában későn érünk a szálláshelyekre és már nem lehet vócsert venni a recepción. A későt persze érstd úgy, hogy este 6 óra után, mint ahogy azt már többször írtuk, itt akkor megáll az élet.

Ismét Nissant kaptunk még Wellingtonban az autókölcsönzőtől és bár elég régi model, de kedvesen üdvözöl minket japánul minden alkalommal, mikor beindítjuk a motort J. Jól bevásároltunk CDk-ből, mert itt vidéken egyáltalán nincs vétel, ahogy elhagyunk egy települést, már elkezd recsegni a rádió. Ezek után persze nem volt CD-lejátszó a kocsiban, jellemző, mi? (Kiigazításra szorul amúgy, hogy a 4 milliós lakosság 90%-a a 4 nagy városban él, amiből 3 az északi szigeten van, így el lehet képzelni, hogy a déli szigeten mekkora a forgalom. Azért persze az északin sem kell dugókra számítani, maximum útfelújítások akadályozzák néha a haladást.)

A turizmus itt nagyon szervezett formában zajlik, minden magára valamit is adó idegenforgalmi településen van sétarepülés, quadozás, kajakozás, rafting és tandem ejtőernyős ugrás, de bármelyik látnivalóhoz (gleccser, tó, sziget, hegytető, vízesés stb.) helikopterrel is el lehet jutni, csak meg kell fizetni. Ezen kívül mindenhol fényképeket készítenek a jóhiszemű turistákról, még a strandon is előbukkannak a víz alól a fényképészek (!) aztán kifelé menet próbálják jó pénzért eladni a szuvenír képeket.

A Tongariro túra „viharos sikere” után kicsit féltünk az időjárástól, de szerencsére azóta minden nap hétágra süt a nap, szóval nem lehet okunk panaszra. Az északi szigeten érezhetően jobb idő van mint a délin, ezért is kezdtünk lent, mert ugye már megyünk kifele a nyárból, de az egyenlítőhöz közelítve melegszik az idő. Elindultunk Rotorua felé, az ország belsejébe, ez az egész terület igen aktív vulkanikus régió, így mindenhol kénes füst száll a magasba, a földön kisebb-nagyobb lukakon tör elő a gomolygó fehérség. Ott, ahol a hőforrás víz alatt fekszik, a folyók és tavak felmelegszenek, kellemes fürdőzésre adva lehetőséget. Ezeken a helyeken a forróság és a gázok miatt kevés növény/állat él meg, leginkább mohák és algák színezik a környezetet, valamint a vizekből kicsapódó különböző ásványi anyagok festik be a sziklákat egészen lenyűgöző árnyalatokban. Hihetetlen színekben pompázik a táj és néha tényleg nehéz elhinni, hogy még mindig a Földön sétálunk.  Ahol pedig föld alatti vizek húzódnak meg, na ott keletkeznek a gejzírek, amelyek kisebb-nagyobb rendszerességgel előtörnek heves kattingatásra készítve a sok buta turistát. Ennek a tájnak az egyetlen hátránya a levegőben mindenhol terjengő kénszag. Ez a rothadó tojásra hasonlító ’illat’ főképp az éttermekben okoz kellemetlenségeket...

Rotorua környékén jó pár vulkanikus rezervátumot megjártunk és csak ámultunk a színek és a különleges táj láttán. Voltunk bárány-shown is, ahol 19 féle fajtát mutattak be terelőkutyák segítségével és még meg is nyírtak egy ártatlan áldozatot. Persze itt is voltak őrült sportok, András nem is hagyhatta ki a Zorbot! Ez egy kb. 3 méter átmérőjű áttetsző gumigömb, amibe az ember belemászik, majd letaszítják a hegyoldalon. Soft Taigetosz... Belül egy kis víz van, ezen csúszik az utas, olyan mintha egy végtelenített csúszdán utaznál. Van száraz változat is (az éppen nem ment amikor ott voltunk), abba pedig beszíjazzák az embert, az inkább olyan mint egy menet a mosógépben. Voltunk még raftingolni egy 5-ös (legdurvább) fokozatú folyón, nagy élmény volt, csak kicsit féltünk... Amit viszont még nem csináltunk eddig, az a bodyrafting volt, ami tkp. rafting, csak hajó nélkül. Egy kis víziszánkót adnak mindenkinek, abba kell belekapaszkodni és úgy utazunk a folyón, le a zúgókon. Szerencsére elég meleg volt a víz, 23 fok, meg neoprén ruha is volt rajtunk, szóval egyáltalán nem fáztunk.

Rotorua olyan mint Queenstown a déli szigeten, rengeteg őrült és kevésbé őrült túrán lehet részt venni, a szolidabbak közé tartozik a jetmotorcsónakozás a folyón megspékelve majdnem 360 fokos fordulatokkal. Útközben a folyón megálltunk egy kisebb beömlő pataknál amit hőforrások melegítenek, kiszálltunk a hajóból és elindultunk gyalog felfele a patakon. A víz egyre mélyebb lett, a meder pedig egyre szűkebb, végül szinte már át kellett préselni magunkat a sziklák között a nyakig érő 38 fokos vízben, de megérte, mert elértünk egy meleg vízeséshez, ami alatt jól kipihentük magunkat. Azért emellett is igyekeztünk kihasználni a természet adta adottságokat, esténként áztattuk magunkat a helyi hőforrások által táplált fürdőkben, sőt még iszapfürdőt is vettünk!

Egyik este részt vettünk egy hagyományos maori rendezvényen, egy vacsorával egybekötött hangin. Az ételt a föld alatt füstölik, négyféle krumpli és kétféle hús volt így elkészítve. A törzs tagjai harci kenuval érkeztek, aztán persze volt törzsi tánc is. Másnap elhagytuk Rotoruát és elindultunk White Island, egy működő vulkánsziget felé. Kb. másfél órás hajóút után meg is érkeztünk a szigetre, útközben láttunk egy kb. 100 tagból álló delfincsapatot is. A szigeten régebben ként bányásztak, de nem volt nagyon kifizetődő, ezért ma már nem folyik kitermelés. Tudósok azonban rendszeresen vizsgálják a feltörő gázokat. Az utolsó, 2006-os kitörés kicsit átfomálta a szigetet, rengeteg törmelék borította el a felszínt és keletkezett egy változó színű tó, illetve több kisebb-nagyobb sárkráter. A tó vize kb. 60 fokos, Ph-értéke pedig mínusz (!!) 0,2-0,5 az amúgy 0-14-ig terjedő skálán. Szóval a környezet kissé savas, a gázok sem jótékony hatásúak, ezért is kaptunk gázmaszkot a túrára.

A túra után autóztunk 350km-t Waitomoba, ahol másnap egy igen hosszú, 7 órás barlangtúrán vettünk részt. A túra egy félelmetes, 100m-es kötélen való ereszkedéssel kezdődött, így érkeztünk meg a barlang szájához. Ezután bevetettük magunkat a 16 fokos barlangi patakba és úsztunk-kúsztunk sokáig. Még jó, hogy  neoprén ruha volt rajtunk, így habár először hidegnek éreztük a hátunkon lecsurgó vizet, egy idő után már nem volt kellemetlen, mivel a testünk felmelegítette a ruhában bentmaradt vízréteget. Volt néhány ugrásunk 4-5 méter magasból a patakba, illetve másztunk létrán és kúsztunk hatalmas szikák alatt. A barlangok itt Waitomoban amúgy arról híresek, hogy kéken világító apró kukacokkal vannak tele. Mikor leoltottuk a sisakjainkon lévő lámpákat, gyönyörű látványt nyújtott a sok apró csillagszerű fényes pont a barlang tetején. Most épp innen Waitomoból készülünk továbbindulni a Coromandel-félszigetre északra, reméljük még egyszer sikerül Új-Zélandról bejelentkeznünk mielőtt visszarepülünk Melbourne-be.

Addig is jó képnézegetést mindenkinek, a kommenteket továbbra is szeretettel várjuk!

Itt vagyunk megint, fáradtan bár de törve nem gondoltuk bejelentkezünk az északi szigetről.

Legelőször is (Marcsi javaslatára) itt egy térkép eddigi útvonalunkról a déli és északi szigeteken (állítsd Térkép módra és zúmolj ki, úgy jobban látszik):

Nagyobb térképre váltás

A déli szigeten utolsó napunkat bálnalesen töltöttük. Azért nem egy egész napot, de pár órát a tengeren töltöttünk Kaikouránál. Hát messziről elég csendesnek tűnt a víz, de közelről megtapasztalva egy durva hullámvasút volt a hajóút (András nagy élvezetére). Mindenesetre túléltük, sőt még bálnát is láttunk!!! Tiake volt az illető neve, mert persze a hajón ismerik őket személyesen (a farokúszójuk mintázatáról ismerik fel őket). Tiake egy 40 év körüli középkorú bálna, kb. 16 méteres, de sajnos teljes életnagyságban nem mutatkozott előttünk, mert csak a háta látszik ki, meg persze a spriccelése, ahogy levegőt vesz. Egy darabig pihent a felszínen, majd elindult a nagy merülésre. Na ekkor láttuk a farkát is! Azt mondták, kb. 3-4 ezer méter mélyre is lemerülnek ilyenkor táplálék után, lelassítva a szívműködésüket. Hát mi nem mentünk utána, hanem beiktattunk egy kis kitérőt közben a fókák szigetére és 40 perc múlva visszamentünk, mert a bálnák annyit szoktak a mélyben tölteni. Meg is találtuk ismét, de nagy bánatunkra csak pár percet pihent és újra lemerült, ami állítólag nagyon szokatlan. Kaikoura azért különleges, mert ezen a részen a part mellett egy több ezer méteres árok van a tengerben, és így itt a parthoz nagyon közel élnek a bálnák, így volt nekünk is lehetőségünk a nagy találkozásra.

Ezután a komphoz mentünk, leadtuk az autót, kicsit izgultunk a szélvédő miatt, de elég mocskos volt ahhoz, hogy észrevegyék a kavics okozta repedést, és amúgy is a benzinszinttel voltak elfoglalva, mert sokan nem tankolják meg a kocsit, mielőtt leadják. Most végre könnyen találtunk nyitva lévő(!!) benzinkutat, így ezzel nem volt gond. Amúgy az egyik bosszús próbálkozásnál a benzinsapkát is elhagytuk, mert nyitott tankajtóval hajtottunk tovább az egyik zárva lévő kúttól.

A kompút nagyon sima volt, pedig már fel voltunk készülve a legrosszabbra, a rengeteg rémtörténet után, amit a Cook-szorosról hallottunk. Ismét magyarokba botlottunk, akik lakóautóval és 2 gyerkőccel vették nyakukba Új-Zélandot. A 3 és fél óra alatt volt időnk megosztani egymással az eddigi tapasztalatainkat és  történeteinket. Így elég hamar eltelt az idő, észre sem vettük és meg is érkeztünk Wellingtonba. Szerencsére Eszter és Sandro olyan rendes volt, hogy felajánlották, hogy kocsival kijönnek elénk a kikötőbe (ők Wellingtonban élnek és dolgoznak) és még ingyen szállást is intéztek nekünk Eszter munkahelyén a Base nevű diákszállón. Wellington 300 ezres lakosságával valószínűleg a világ legkisebb fővárosai közé tartozik, de egész kellemesen európai jellegű. Ez volt az első alkalom, mióta úton vagyunk (sőt az elmúlt 5 évet is beleszámítva), hogy igazi városban éreztük magunkat. Látnivaló nem sok van, de dimbes-dombos fekvése és kikötője miatt szép hely. Megnéztük a nemzeti múzeumukat, és meg kell hagyni hihetelen magas színvonalú, érdekes, interaktív kiállítások vannak 6 emeleten egy modern épületben a kikötő mellett. 2,5 emeletet tudtunk csak bejárni, de fantasztikus volt, nem sok ehhez fogható múzeumban voltunk eddig utazásaink során. Szimulálnak földrengést, van részleg a maori kultúráról, 3D-s filmvetítés, de talán a legérdekesebb az óriás tintahal volt, amit pár éve az Antarktisz közelében fogtak és hatalmas szenzáció volt az egész világon, na az itt van kiállítva. Először lefagyasztották és ideszállították, majd a múzeum kutató részlegén külföldi tudósokkal együtt több napig vizsgálták, végül tartósították és kiállították. Dokumentumfilmet is vevítenek az egész folyamatról. Egyik szeme hiányzik sajnos, de a másik mindenért kárpótol, mert akkora mint egy focilabda!

Wellington másik nevezetessége a sikló, ami az egyik hegyre visz fel, azonban sokaknak van mini magán siklója, a meredek utcák miatt ugyanis elég fárasztó megközelíteni sok házat. Otthon buherált szerkezettől kezdve a legmodernebb utcai felvonóig minden megtalálható az utcákon. Lefele a botanikus kerten keresztül sétáltunk és elmentünk a magyar parkba, ami a két ország barátságáról, illetve az itteni magyarokról emlékezik meg. Másnap elmentünk egy közeli rezervátumba, itt végre sikerült találkozni a kia papagáj északi szigeti fajtájával, a kakával. Az etetőben lévő ételhez csak úgy juthatnak hozzá, ha rálépnek egy emelőre ami felnyitja a kajásdoboz tetejét, de mivel ezek nagyon intelligens állatok, nem okozott nekik problémát az ebéd.

Röpke 4 órás autóút után megérkeztünk a Tongariro Nemzeti Parkba, ahol -micsoda meglepetés­­­- a Tongariro vulkán is található, meg még két másik kráter is, kb. 2-3000 méteres magasságban. Mivel „későn”, este 8-kor futottunk be, a recepció már épp zárni készült, de azt azért még elmondták, hogy az egyetlen élelmiszerbolt, ahol másnapra reggelit és ebédet vehettünk volna már 7-kor bezárt. (És csak 7.30-kor nyit reggel, a túra pedig 7.15-kor indul.)Ez egyben a benzinkút is, tehát tankonlni sem tudunk, de szerencsére most nem is kellett. Némi müzlit meg tejet tudtunk a recepción venni reggelire, vacsorát a szomszéd hotelben ettünk, sőt, ott még sikerült hidegcsomagot is összeállíttatnunk, szóval teljes volt a siker! Tanulság, hogy itt Új-Zélandon benzin mellett ételt is tartsunk magunknál. Az esti előrejelzés másnapra nem sok jót jósolt, de reménykedtünk a legjobban. Nos, reggel fél hatkor erős esőre ébredtünk, ami aztán elállt, így a felhős-ködös idő ellenére boldogan ültünk be a buszba ami elvitt minket a 19km-es, 6-8 órás túraútvonal kezdőpontjához. Itt már ismét esett, de hát mi az nekünk, nekivágtunk a sétának egy hollandus párral. Mondjuk furcsa volt, hogy más nem jött velünk, illetve ott sem voltak sokan (kb. senki), de gondoltuk, hogy csak azért, mert ilyen korán van. Mondták is, hogy azért indul a buszunk hétkor, mert így elkerülhetjük a több száz (!!) fős tömeget a túra közben. Mi meg elhittük...

Nos, röviden leírnám életünk legdurvább túráját: kb. 100km/órás szél, bitang eső, amit igazából jégnek éreztünk a szél miatt, köd és felhők, látótávolság 14,5 méter. Ja, és csúszós-saras ösvények a kráter szélén, valamint enyhe kénszag a levegőben. Ez egy többé-kevésbé ma is aktív vulkán, ki is volt írva, hogy ha aktivitást észlelünk (pl. megremeg a föld, vagy forró láva hömpölyög felénk a hegyoldalról) akkor igyekezzünk lefele a hegyről de izibe! Az út elején találkoztunk néhány emberrel akik még előttünk indultak és visszafordultak, mondták, hogy ott fent nagyon erős a szél, de ezt nem nagyon hallottuk, mert már lent is elég erős volt... A mostoha körülmények (lásd képek) ellenére 6 óra és 40 perc alatt abszolváltuk az utat és csuromvizesen bár, de épségben megérkeztünk vissza a szálláshelyre. Most még szárítjuk a dolgainkat (cipő, pénz, útlevél, mobil...). Kaját nem sokat ettünk fent a hegyen (nem mertünk megállni, csak minél hamarabb le akartunk érni), inni meg egyáltalán nem ittünk, egyszerűen a bőrünkön keresztül vettük fel a folyadékot, úgyhogy este jól beettünk, majd a holland sráccal még mászófalaztunk egy jót a szálláson kialakított tornateremben. Ja, és az a legviccesebb az egészben, hogy a hollandok eddig azt hitték, hogy Íroszágban volt életük legborzalmasabb túrája a Ben Nevisen, hasonló körülmények között, de ez azért még azt is felülmúlta. A túrát amúgy azért csináltuk meg, mert (jó időben) ez az egyik legszebb látványt nyújtó útvonal ÚZ-on. Vörös kráter, zöld, sárga és kék tavak, vulkáni kőzetek, vízesések tarkítják az utat. Este mi is megnéztük a képeket a recepción, hogy tudjuk, miről maradtunk le.

Ma reggel indulunk Taupo felé a sziget közepére, este remélhetőleg már Rotoruán leszünk.

Képek rogyásig:

Ott hagytuk abba, hogy elindultunk a sziget nyugati partjára Dunedinből. Kicsit későn vettük észre, hogy ez bizony egy 440km-es út, így igencsak igyekeznünk kellett, hogy elérjük a Milford Soundból induló hajókirándulást. Réka nyomta is neki rendesen, én meg kaptam egy 170 dolláros büntetést, merthogy az én nevemen volt a kocsi, a rend éber őre meg csak ezt nézte... Viszont rendes volt, mert megemlítette, hogy mivel nem itt élünk, nem valószínű, hogy behajtják rajtunk a büntetést, tehát kvázi opcionális annak befizetése. Lehet, hogy nem élünk majd ezzel a lehetőséggel... Mentségemre szól (mármint nekem, Rékának), hogy nagyon jó minőségűek az utak, és szinte semmi forgalom nincs vidéken. Új-Zéland a világ egyik legvárosiasabb országa, lakosainak 90%-a városokban él, ebből is csak 4 van ami számottevő. A vidéki utakon szinte csak turisták járnak, meg persze a birkák, amint az előző bejegyzéshez csatolt képen az látható volt.

Menet közben egy kavics is szép kis nyomot hagyott a szélvédőn, ezt majd a kocsis társasággal kell megbeszélnünk. Annyira siettünk, hogy nem is álltunk meg tankolni sehol, pont elég is volt a benzin az odaútra. Igenám, de Milford sound kb. 170km-re van mindentől, és ott nincs benzinkút. Ezt mondjuk jelezhették volna kicsit előbb is, de hát nem tették, így mi ott álltunk szinte üres tankkal egy 170km-es hegymenet előtt. Szerencsére (nem kevés fejfájás és tanácstalanság után) találtunk valakit, aki jó áron (mármint neki) eladott nekünk egy kanna benzint, így már el tudtunk jutni a szállásra a hajótúra után. A benzinkutakkal amúgy nincs szerencsénk, egy hasonló eset történt velünk tegnap is. Most nyugatról keletre szeltük át az országot és gondoltuk, hogy majd este 7 körül megállunk vacsorázni egy nagyobb településen, ahol tankolni is tudunk majd. Hát a vacsora még elég simán ment, aztán 2 benzinkutat is találtunk a városközpontban, csak mindkettő zárva volt már, 5-ig tartanak csak nyitva ugyanis. A helyi kocsmában azt mondták van egy automata a kútnál, ahol lehúzhatjuk a bankkártyánkat és azzal tudunk tankolni. Sokadik próbálkozás után kiderült, hogy bankkártyát nem, de üzemanyagkártyát elfogad. Na, a kocsmáros végül talált valakit, akinek volt ilyen kártyája és kisegített minket. Röpke 40 perces kitérő után folytathattuk végre az utunkat.

Vissza a kirándulásokhoz: Milford Sound egyike a legfiatalabb gleccser vágta fjordoknak ezen a parton, így hegyei elég magasak (1500-2000m), gyönyörű hátteret adva a hajótúráknak. Kisebb hajóval mentünk, így a parthoz elég közel navigálva még egy vízesés alá is be tudtunk állni. A másnapi túrán Doubtful Soundba mentünk, ez egy öregebb fjord, hegyei jóval erodáltabbak, ezáltal nem olyan magasak, viszont bujább a növényzet rajtuk. A kirándulás elején elvittek egy föld alatti vizierőműhöz, amely a helyi tó vizét felhasználva állít elő villamosáramot főleg a közeli alumíniumüzemnek. Az erőműn keresztül vezet tulajdonképpen az egyetlen út a fjordig. Elindultunk egy tavon keresztül egy kis hajóval, majd kikötöttünk az erőműnél, és az ahhoz épített szervízúton át jutottunk el busszal a fjordig (a buszokat amúgy hetente egyszer egy komp szállítja át a tavon). A fjordon már egy nagyobb hajóval hajóztunk végig egész a Tasmán-tengerig. Delfint sajnos nem láttunk út közben, fókát viszont annál többet. Mindkét túra nagyon szép tájakon vezetett, a képek magukért beszélnek...

Következő állomásunk Queenstown, az őrült sportok fővárosa! 3 rövidke videóval össze is tudjuk foglalni adrenalinpumpáló kalandjainkat (60 méteres szabadesés és hinta a völgy fölött, gokart a lejtőn és motorcsónak a hegyi folyón). 

A hintán Réka is részt vett először, csak az a videó nagyon nagy, nem tudjuk feltenni. Elég félelmetes volt, de azért biztos ami biztos, mentem még egyet.

Ezek után kisebb sebességre kapcsoltunk és megmásztuk a Franz Josef gleccsert. Egy egész napos túrán vettünk részt, persze a végére eléggé kifáradtunk, kihűltünk, utána aludtunk is vagy 12 órát egyhuzamban. Hogy teljesen kipihenjük az elmúlt napok fáradalmait, Hanmer Springs termálfürdőjében ejtőztünk egy napot. Jót tett a 39-40 fokos víz, ma is jól fogunk aludni...Itt volt az első alkalom, hogy Új-Zélandon magyarokkal találkoztunk, de épp kifele jöttek a 39 fokos medencéből a hidegebb víz felé. Gondoltuk magunkban, hogy ’szégyent hoznak’ ránk magyarokra, mikor mi is a hőforrásainkról vagyunk híresek. Néhány kép a gleccserről meg rólunk, holnap este hajózunk át az északi szigetre, Wellingtonba, majd onnan jelentkezünk legközelebb.

...avagy helló mindenkinek Új Zélandról, a kiwik földjéről. Egy fárasztó repülőút után megérkeztünk Melbourne-ből Christchurchbe, ami a déli sziget legnagyobb városa. Az út csak 3 óra volt, ami nekünk tulajdonképpen már szinte piskóta, de nagy késéssel indultunk este, és még a beszállás után várni kellett, hogy megtankolják a gépet (nem véletlenül fapados a Jetstar, amivel repültünk, amúgy a Quantashoz tartozik).

Maga az út elég rázós volt, sok turbulenciával, amit eddig szerencsére nem tapasztaltunk. Leszállás után jött egy röpke fél órás sorbanállás (mindez már éjfél után) az útlevélvizsgálatra, de legalább ide nem kell vízum, csak egy pecsétet adnak. Majd csak ezután következett az újabb sor a vámvizsgálathoz. Ausztráliába érkezésünkkör nem írtuk, ott is hasonló a helyzet, így most jöjjön pár szó erről. Mivel betegesen félnek tőle, hogy borzalmas vírusokat és betegségeket és kártevőket hurcolnak be a turisták, már rögtön a reptér elején hatalmas kukák vannak kitéve, ha valakinél esetleg zöldség vagy gyümölcs maradt, rögtön kidobhatja, mert különben nagy pénzbüntetésre számíthat, ha megpróbálja ’becsempészni’ az országba. Már a repülőn ki kell tölteni egy belépési kártyát, és szigorúan be kell vallani minden élelmiszert, növényi- és állati eredetű termékeket, fa tárgyakat, gyógyszereket, túracipőt és túrafelszerelést stb. Eszternek hála már fel voltunk készítve, hogy lelkiismeretesen pipáljunk ki mindent, ami nálunk van az a biztos. (Amúgy még Ausztráliába érkezés előtt körbefújják a repülő utasterét valami spray-vel, ami minden élő organizmust megpróbál elpusztítani, de ha ezt valaki túléli, még nincs vége a megpróbáltatásoknak...) Szóval mikor végre sorra kerültünk, az ajándékba hozott fűszerpaprikától kezdve a nálunk lévő csokis kekszig mindent bevallottunk, de ők leginkább a túrabakancsra voltak kíváncsiak. Mint utóbb kiderült, ha sárosnak ítélték volna a talpát, lefoglalhatták volna. Szerencsére nem volt eső Tasmániában mikor túráztunk...  Ja, és a kutyákat majdnem kihagytuk, akik szorgosan keresik a bőröndökben és kézipoggyászokban lapuló csempész zöldség és gyümölcs-csomagokat.

Christchurchben ’helyi idegenvezetőkkel’ találkoztunk, így volt társaságunk 1,5 napra. Kiderült ugyanis teljesen véletlenül, hogy volt évfolyamtársunk, aki már itt él és dolgozik Új-Zélandon, szintén itt tölti a hétvégét, így együtt foglaltuk a szállást. Ezúton is köszönjük Eszternek és Sandronak a hasznos tippeket és tanácsokat! Segítettek SIM kártyát is venni, akinek halaszthatatlan mondanivalója van számunkra, az a következő számokon érhet el minket: +64-22-6899-358 és 359.

Christchurch maga, mint itt általában a városok, nem sok látnivalóval bír. Nagyon sok szép park van, és van egy szép főtér a katedrálissal, aminek mind a 134 lépcsőjét megmásztuk a toronyig. Emellett van egy nosztalgia villamos, ami körbejár kb. 30 perc alatt a belvároson, ja és persze a libegő. Ez egy fél órás buszozásnyira van a várostól, a környező hegyekben. Mi jóhiszeműen megtettük vele a hegyre az utat, de kiszállni már alig tudtunk a széltől. Christchurchben (mint még sok helyen Új-Zélandon) nagyon erős és hideg sarki szelek fújnak ugyanis, pláne a hegytetőn. Hát egy fénykép erejéig kimerészkedtünk, majd 10 másodperc múlva csontig fagyva futottunk vissza.

Ezen kívül, ami említést érdemel, hogy Christchurch az Antarktiszra induló repülők és hajók egyik nagy bázisa, lévén csak 3000 km-re van az Északi sarktól. Érdekes Antarktisz múzeuma van, ahol még sarki viharban is volt részünk és rallyztunk egyet az ún. all terrain vehicle-lel (minden terepre alkalmas lánctalpas jármű, amit az Antarktiszon is használnak). Északi-sarki körülményeket is átéltünk, van ugyanis egy sarkvidéki vihar szimulátor kamra, nos az a pár perc elég volt a sarki szélből...

Dunedin közelében (Christchurchtől délre), nagyon ritka és védett sárga szemű pingvineket láttunk, illetve royal albatroszokat, amiknek 3 m a szárny fesztávuk. Amúgy sajnos Új-Zélandon a madarakon kívül nem sok más szárazföldi állat van, nincsnek emlősök, kígyók stb. Ugyanis mielőtt ezek az állatok megjelentek volna, ez a földdarab már levált Ausztráliáról.

Dunedinből egy izgalmas autóút után átértünk a nyugati partra. Tömören összefoglalva: büntetés gyorshajtásért, berepedt szélvédő és majdnem minuszba hajló üzemanyagszint... NE MENJENEK SEHOVÁ! FOLYTATJUK! (majd legközelebb...)

Itt ülünk a repülőn útban Melbourne felé, majd délután utazunk tovább Új Zélandra, Christchurch városába. Ebben a holtidőben most befejezzük a tasmán körút leírását. A repülőút kb. 1 óra Melbourne-ig, de idefele jövet olyan erős hátszelünk volt, hogy negyed órával korábban szálltunk le. A kilátás gyönyörű, a távolban még látni lehet Tasmánia partjait. Amúgy napi rendszeres kompjárat is közlekedik Tasmániára, de ez 14 óra egy általában nagyon viharos tengeren, így ettől eltekintettünk.

A Cradle Mountain túra után felautóztunk északra, Stanley faluba, itt található a Nut, ami egy hatalmas szikladomb a tengerparton. Még épp elcsíptük a felvonót zárás előtt, így csak lefele kellett gyalogolni. Két szép strand is található itt, az egyik nagyon hideg vízű és hullámos, a másik csak kicsit hideg vízű és hullámtalan, mi az utóbbit válaszottuk. Másnap továbbhaladtunk az északi parton, tulajdonképpen átszeltük az egész szigetet, egészen a keleti partig, ahol este egy pingvinnéző túrán – micsoda meglepetés – megnéztük a pingvineket! Ezek az ún. kék, vagy kis pingvinek, a legapróbbak a pingvinfélék közül, kb. 40cm „magasak” és 1kg-t nyomnak. Tollazatuk elég kékes, innen a nevük, de mint megtudtuk, egyik pingvin sem fekete-fehér, hanem a kéknek valamilyen árnyalata és fehér a színük. Az állatkák egyáltalán nem féltek a sok embertől, biztos megszokták már őket. Épp vedlési időszakban voltak a legtöbben, de még voltak azért tollas példányok is J Nagyon vakaróztak néhányan, próbálták kicsípkedni maguknak a tollakat, de ez a megoldás sajnos nem működik, ki kell várniuk a 3 hetet. Előtte fel kell hízlalják magukat, mert ez alatt a 3 hét alatt nem mennek vízbe, nem esznek és nem isznak.

A pingvinek után másnap a Freycinet nevű félszigetre autóztunk, ott egy gyönyörű nemzeti parkban túráztunk és piknikeztünk a strandon, majd vízitaxival mentünk vissza.

Utolsó előtti napunkon Hobart felé indultunk, a reptértől kb. 20 percre álltunk meg éjszakára, Richmond városában. Koloniális kisváros ez, régi épületekkel, amelyeket nagyon szép állapotban őriztek meg. A szálláshelyek legtöbbje is kis parasztház volt, nekünk is szerencsénk volt és az egyikben kaptunk szobát. Tulajdonképpen az egész szárny a miénk volt: 2 hálóval, nappalival, fürdővel és konyhával. Mindez olcsóbb volt, mint a hegyekben 2 fekhely a turistaszállón emeletes ágyakon.

Elbúcsúztunk Tassie-től, ahogy a helyiek hívják Tasmániát, de még visszatérünk az anyaországba.

Az indexen kívül vannak még furcsaságok Ausztráliában. (Amúgy a kezdeti heves ablakmosások után már általában a villogással jelezzük irányváltoztatási szándékunkat.) Jöjjön néhány példa, amit eddig tapasztaltunk: az italok itt 375, 600, 750 ml-es kiszerelésben kaphatók, illetve 1 és 1,25 literesben. A legáltalánosabb a 600ml-es palack. Az emberek Good Day-jel köszönnek, vagy Howdy-val és igazán szívélyesek és segítőkészek (feltéve ha megértjük az akcentusukat). Néhány benzinkútnál előre le kell húzni a hitelkártyát és megadni, hogy max. mennyiért fogunk tankolni.

Ami az állatokat illeti, rengeteg különleges faj van, sok ezek közül máshol nem is található meg. Mint megtudtuk, a Tasmánián élő összes kígyófaj mérges (szerencsére eddig még csak kettővel futottunk össze, de csak távolról köszöntöttük egymást és hamar továbbálltunk). A wallabee-k (az itteni apró termetű kenguruk) sokszor parkolók közelében várják a megkaparintható eleséget, de mindenhol ki van téve a tábla, hogy a vadállatokat ne etessük, mert betegségeket adhatunk át stb. Találkoztunk már 30-40 kilós wombattal is, azok nagyon szelídek, csak legelésznek, és állítólag olyan sok van belőlük, hogy vannak vadászok akik kilőhetnek belőlük, majd a húsukat állatkerteknek eladják. Az oposszum, ahogy az előző bejegyzésnél lévő képen is látszik, nagyon szelíd és kíváncsi, közel jön az emberekhez. Tasmán ördögből (a.k.a. Taz) most már csak kb. 30 ezer él, és nagyon félénkek, természetes élőhelyükön nagyon nehéz találkozni velük. Mi egy rezervátumban fényképeztük őket, ahol egy esti etetésen voltunk  (egy negyed wombaton lakmároztak). Sajnos egy különös fajta rák tizedeli őket, ami ráadásul fertőző. Sok tenyésztési program van, így szerencsére nem tartoznak a különösen veszélyeztetett fajok közé.

Most jöjjenek a maradék képek Tassie-ről (plusz még néhány új kép a Hellből a búcsúbulis albumba). Viszlát a kiwik földjéről! (időközben megérkeztünk, csak mindig egy kis csúszásban vagyunk blogilag).

Kissé megkésve bár, de íme első hivatalos úti beszámolónk Tasmániáról. Szerencsésen megérkeztünk Hobartba (Tasmania fővárosa és Ausztrália 2. Legrégebbi városa Sydney után), felvettük a kocsit és elindultunk Bruny Island felé. A kocsi amúgy egy automata Nissan Tiida, meglepően nagy csomagtérrel, pont bele is fért a 2 nagy hátizsák meg a két bőrönd (1 kicsi meg egy közepes), az egyetlen probléma vele, hogy az index és az ablaktörlő karok a másik oldalon vannak mint kéne, hogy legyenek. Írországban is bal oldali közlekedés van, de ha jól emlékszem, ott nincs megcserélve a két kar... Vagy igen? Majd jelezze valaki.

Egy kis földrajz lecke, ha valakit érdekel, mert Tasmániáról csak Taz ugrik be neki a Looney Tunes-ból: Tasmánia méretében kb. akkora mint Írország, de összesen 5-600 ezer lakosa van mindössze. Ennek a harmada él a fővárosban. Hihetetlen változatos a táj, almaültetvények délen, nagy zord hegységek, esőerdők, száraz erdők, lápos bozótvidék, és persze nagyon sokféle különleges állat. Amúgy a sziget 1/5 része a világörökség része. Rengeteg érintetlen erdőség van, amiket még fel sem fedeztek igazán, mert elég nehezen megközelíthetők. Ráadásul (az írekhez hasonlóan) mindig elmondják a turistáknak, hogy itt 4 évszakot tapasztalhatunk meg egy nap alatt, szóval az időjárás bármikor megváltozhat. Na ehhez már nekünk is volt szerencsénk. A sziget belsejében ébredtünk 1,8 fokra (gyorsan el is mentünk, beszereztünk 2 pár kesztyűt, miután a hátizsákokból előtúrt összes ruhadarabot magunkra vettük), majd elindultunk túrázni a hegyekbe és nem telt bele egy óra sem, már 30 fok volt a napon (úgy néztünk ki mint egy karácsonyfa, próbáltunk megszabadulni a gondosan rétegezett öltözetünktől), mondani sem kell, hogy jól leégtünk L Viszont a kesztyűk még bármikor jól jöhetnek majd az ausztrál sivatagban!!!

A Bruny szigetre való átkompozás után felültünk egy nagyon gyors 20 személyes motorcsónakra, amellyel tettünk egy kb. 3 órás túrát a környező partvidéken és szigeteken. A part eléggé hasonlít Írországhoz – tenger és magas sziklák, sőt hatszögletű bazaltoszlopok, mint az Óriások átjárójánál. Több száz fókát is láttunk egymás hegyén-hátán. Ezek a déli fókák szőrösek, nagy bundájuk van, nem úgy mint az európaiak. A sziklaformációk elég látványosak, viszont a nyílt tengeren iszonyú szél volt, majd’ odafagytunk a székhez. A Tasmánia partjait tépdeső szeleket üvöltő negyveneseknek hívják (ez az itteni szélességi fokra utal) és rengeteg hajótörést okoztak. A szigetet is így fedezték fel, hogy a szél a dél-afrika felől hajózókat letéríti útvonalukról és a sziget felé sodorja. A túra elég drága volt, 60€ fejenként, ez a drágaság jellemző amúgy az egész szigetre, főleg az eldugottabb helyeken lévő szállásokra. A hegyi, backpackerekre (hátizsákos utazókra) szakosodott intézmények símán elkértek 50€-t két főre olyan 4 m2-es szobáért, amiben rajtunk kívül még ketten voltak, emeletes ágyon. Zuhany, WC persze közös, de nemcsak a szobatársakkal, hanem még vagy 100 emberrel. A „legjobb” szállásunk konkrétan egy konténer volt, ezekből több tucat volt ledobva az erdőben, este érkeztünk, lámpa sehol (csak bent a szobában), alig találtuk meg a miénket, de legalább csak egy ágy volt benne, nem kellett megosztani senkivel a szobát. Na mindegy, északon már normálisabb a helyzet, ugyanennyi pénzért már hotelben is meg tudunk szállni, tehát ár-érték arányban sokkal jobb.

Vissza a túrához: a hajókázás után a sziget belseje felé indultunk, éjszakára már a másnapi célhoz elég közel szálltunk meg, Huonville-ben. Ja, ebben a hotelben meg az volt a furcsa, hogy a közös fürdőhelyiségekben nemcsak zuhanyzók, hanem kádak (igen, több!) is voltak, külön kis helyiségekben a vizesblokkokban. Komolyan mondom, egy kicsit félelmetes volt – ki a rák fürdene kádban egy ilyen helyen??

Ezt is túléltük, majd másnap átmentünk a Tahune Nemzeti Parkba, itt jót kirándultunk az esőerdőben a fák koronája közé épített emelvényen. Érdekes volt a lombok között sétálni, némely fa magasabb mint egy tízemeletes ház (v.k. 40 méter), sőt, láttunk egy 87m magasat is, ezt stílszerűen Big Tree-nek nevezték el és egész Ausztrália legnagyobb fája a maga 500 tonnájával. A világon állítólag a második legnagyobb, az első Kaliforniában van, Marcsi majd keressétek meg!! A környék, illetve Tasmánia egyik legkeresettebb exportcikke sokáig a huon fenyő volt, amely nagyon lassan nő (évente 1 mm-t vastagodik), azonban akár 2500 évig is élhet. Mi csak „fiatalabb” kb. 400 éves pédányokat láttunk (meg egy kidőlt 2000 évesnek a nem éppen aprócska tönkjét), a legtöbbet sajnos már kivágták, mivel elég értékes fa azon tulajdonsága miatt, hogy nem rohad, így hajóépítéshez kiváló. A benne lévő erős illatú illóolajak pedig a kártevőket tartják távol. A 30-as évek óta már egyáltalán nem lehet ilyen fát kivágni, csak a kidőlt, öreg példányokat használják fel. Ez a déli vidék amúgy elég jelentős almatermesztő központ volt sokáig, most már átálltak jóval többféle gyümölcs termesztésére, persze itt is csinálnak cidert.

A főváros, Hobart nagyon hangulatos hely, de sok kimondott látnivaló nincsen. Nagy hegyek veszik körül, ahonnan szépen rálátni a városra. Hatalmas kikötője van, innen indulnak decemberben Sydneybe a hajók az éves versenyen. Itt egy délutánt töltöttünk, aztán folytattuk utunkat a sziget belseje felé a Lake St. Claire nevű tóhoz és nemzeti parkhoz. Ez a legmélyebb tó Ausztráliában, 180 méterrel! Félelmetesen hangzik, ugye? Jót túráztunk a már említett 30 fokban a kesztűkkel a hátizsákunkban. Este továbbálltunk Strahan felé, közben átmentünk régi bányavárosokon is, itt ugyanis elég sokféle ásványi anyagot bányásztak pl. aranyat is.

Strahan a nyugati parton lévő 2 város egyike. Maga a városka nagyon pici, látnivalókban nem igazán bővelkedik, de innen indulnak a hajótúrák a Gordon folyóra, amely szintén a Világörökség része. Csersavas vize szinte fekete és körülötte végig esőerdő, amerre csak ellátni. A folyó előtt tettünk még egy kis kitérőt Sarah-szigetre. Ez Tasmánia börtönszigete volt, elég sanyarú körülmények között éltek itt a rabok, a vége felé pedig már csak hajókat építtettek velük huon fenyőből. Kb. másfél órát hajóztunk fel a folyón, szavak helyett inkább beszéljenek a képek...

Legközelebb írunk a többi tasmániai látnivalóról ami most nem fért bele. Holnap indulunk Új Zélandra, reméljük ott jobbak az internethez való hozzáférés lehetőségei, most nem is címkézem a képeket, időrendben vannak, örülök, hogy egyáltalán feltöltődtek egy fél óra alatt. A szálláson csak az ajtófélfa alá beállva van kapcsolat...

Sokan reklamáltak, hogy nincs semmi a blogon, aminek az volt az oka, hogy még el sem indultunk, de ez most megváltozik, mert holnap hajnalban indulunk.

Előzetesnek feltesszük a tervezett programot az elejétől a végéig, persze még nincs meg minden 100%-osan, de azért a keret már áll, sőt, elég sok programot is lefixáltunk már, főleg Új Zélandon. A linkekre célszerű jobb gombbal kattintani és megnyitni őket egy új lapon.

Útiterv

Február 4: Érkezés Melbourne-be

Február 5: Át Tasmániára, érkezés Hobartba

Február 12: Érkezés Új Zélandra (Christchurch)

Február 13: Christchurch városnézés

Február 14: Irány délre, Oamaru, Waitaki

Feburár 15: Moreaki, Dunedin, Invercargill

Február 16: Te Anau, Fjordvidék, Milford Sound hajótúra

Február 17: Doubtful Sound hajótúra

Február 18: Queenstown, Nevic Arc!

Február 19: Franz Josef gelccsertúra

Február 20: Hanmer Springs, pihi

Február 21: Kaikoura bálnales

Február 22: Nelson, Happy Valley, átkompozás az északi szigertre, Wellingtonba

Február 23: Wellington városnézés

Február 24: Du. elindulás Tongariroba

Február 25: Tongario erdő, túrázás

Február 26: Huka Falls, Taupo, Craters of the Moon

Február 27: Rotorua, Agrodome, Agroventures (Shweeb!)

Február 28: Kaitaki sledge és rafting, fárasztó nap!

Március 1: Riverjet – Tomi szülinapi ajándéka, majd elmondjuk milyen volt J

Március 2: Waitomo barlang, 7 órás laza túra

Március 3: Fel északra, át Auckland-en Tiri Tiri Matangi-ig, Waivera hévforrás

Március 4: Paihia, Bay of Islands hajótúra

Március 5: Legészakibb csücsök, Cape Rainga, utána vissza délre a Waipoua erdőbe

Március 6: Auckland, Rangitoto vulkánsziget

Március 7: Auckland városnézés

Március 8: Repülés Melbourne-be, szállás Geelongban, Sorrento delfinsimogatás

Március 9: Pihenő a szállodában

Március 10: Koalázás, Otway Treetop: séta a lombok között

Március 11: 12 apostol szikla, Warnambool, Portland

Március 12: Cape Bridgewater, Grampiens Nemzeti Park, fel Adelaide-be

Március 13: Kangaroo Island, na ide még nincs kocsink. Ott akartunk bérelni, mert egy napra olcsóbb mint átkompozni a saját kocsinkkal, de egy napra meg nem lehet kölcsönözni a szigeten, ki van ez taláva...

Március 14-15: 1500km a Ghan vasúton az ország közepébe, Alice Springs-be

Március 16-18: Autóbérlés, irány Uluru!

Március 19: repülés Darwinba

Március 20-23: Autókázás északon

Március 24: Irány Perth

Március 25-április 10: Két hetes kocsikázás Nyugat-Ausztráliában, sivatag, miegymás...

Április 11-13: Perth városnézés, pihi

Április 13: Átrepülünk egész Ausztrálián egész Cairns-ig

Április 14: Pihi a szállodában

Április 15: Daintree Nemzeti Park

Április 16: Búvárkodás, irukanji túra J

Április 17: Wooroonooran Nemzeti park, Mamu túra

Április 18-19: ??

Április 19-én este lerepülünk Brisbane-be

Április 20-22: Két nap vidámpark, 1 nap Australia Zoo (a Krokodilvadász Steve Irwine-é)

Április 23-26: pihi, ??

Április 27-30: Sydney

Május 1-3: Melbourne, 3-án este indulás haza, 4-én már Pesten is vagyunk J

A programmal kapcsolatban szívesen veszünk minden javaslatot, hozzászólást, építő jellegű kritikát, addig is íme néhány kép a dublini búcsúbulról, stílszerűen egy ausztrál pubból. Ha neked is van képed erről a buliról, kicsinyítsd le és küldd az andrasbokor kukac dzsímél pont komra.