Darwinban nem töltöttünk sok időt, megérkezés után megnéztük a helyi természettudományos és művészeti múzeumot, amely fantasztikusan gazdag anyaggal rendelkezik az északi terület növény-, állat- és ásványvilágáról, valamint az őslakos kultúráról. Az egyik legszínvonalasabb múzeum amiben valaha voltunk, itt van kiállítva Sweetheart is, az ötméteres sósvízi krokodil aki a helyi vizekben terrorizálta a horgászokat. Az Északi Területen mind a sósvízi, mind az édesvízi korkodikolok szép számmal megtalálhatóak. Az alapvető különbség a kettő között az, hogy a sósvízi jóval nagyobb (akár 6-7 méteresre is megnőhet) és agresszívabb a másiknál (marhákat, bivalyokat és embereket is előszeretettel fogyaszt), valamint az tud mind sós-, mind pedig édesvízben élni. Az édesvízinek nincs olyan mirigye ami a sós vízből kivonná a sót és elég félénk állat, csak kisebb hüllőket és halakat eszik. (Az édesvízi krokodil mellesleg csak Ausztráliában él.) Most még itt tart az esős évszak aminek következtében a folyók felduzzadnak, így a sósvízi krokik felúsznak olyan helyekre, ahová a száraz időszak alatt nem tudnának eljutni. Miután vége az esős évszaknak még 8 hétig kint vannak a krokodilcsapdák és csak utána engedélyezett a kenuzás és úszás a legtöbb helyen.
Az esős évszakból megkaptuk a részünket rendesen, már Alice Springsből a sivatagból megérkezve a reptéren olyan monszuneső szakadt a nyakunkba, amilyet Vietnám óta nem láttunk. Ezután még kétszer jött aznap az égi áldás, így Darwinban csak egyik ponyva alól szaladtunk a másik alá, úgy közlekedtünk. Darwin amúgy egy modern város északon a tengerparton, kétszer is romba dőlt (a második világháborúban a japánok lebombázták, majd a 70-es években földig rombolta egy hatalmas hurrikán), így a nulláról építették újjá a mostani formájára. Nagyváros létére rengeteg állatot láttunk itt, felejthető pizza vacsoránkat zöld-narancssárga papagájok hatalmas csapatainak repkedése tette emlékezetessé. Esti tengerparti sétánkon pedig oposszumokkal futottunk össze, akik reménykedve néztek minket a faágakról (épp csak fél méterre tőlünk), hogy hátha van nálunk valami finomság.
Érdekesség még, hogy a Northern Territory vagy Északi Terület (ahol eddig jártunk, az Ulurutól északon a tengerig) a nevéből is következően nem állam. Ausztráliának 6 állama van és néhány ún. területe: a főváros környéke, néhány sziget és az Északi Terület. Itt északon erősen harcolnak, hogy szövetségi állammá válhassanak, folyamatosan mennek a rádióban és a tévében a reklámok, hogy ez az állapot most már tarthatatlan és önállóságot szeretnének, nem pedig hogy a tőlük hatalmas távolságra lévő Canberra-i parlament döntsön az ügyeikben.
Másnap reggel még megetettünk egy rakás halat amik minden nap dagálykor felúsznak a egy öbölbe és várják a turisták által bedobott kenyérdarabokat, sőt szívesen esznek kézből is. Csak azt kérik a turistáktól, hogy ne menjenek a vízbe csak max. térdig, mert ilyenkor van itt az amúgy 6 hónapos szezonja a kockamedúzának. Ez a kedves kis állatka 2 perc alatt végez egy emberrel, nincs semmi ellenanyag a mérgével szemben. (Szegény Darwiniak elég szerencsétlenek, hogy gyönyörű tengerpartjaik vannak, ahol 6 hónapig nem lehet fürdeni.) Nekünk persze nem kellett kétszer mondani, már eddig is rettegtünk a medúzáktól, úgyhogy nem megyünk a tenger közelébe.
Elmentünk viszont a Litchfield nemzeti parkba, ahol remek fürdési lehetőséget kínál a patakokban a sok-sok természetes medence. Ezek kisebb-nagyobb öblök a patakokban, általában a vízesések közelében, ide jár fél Darwin fürdeni, lehet ugrálni a sziklákról, krokik nincsenek és a legjobb az egészben, hogy kellemes meleg a víz. Vannak viszont termeszvárak, amelyek akár a 9 méteres (!) magasságot is elérhetik, a lapos oldaluk pedig észak felé néz, így kontrollálva a beérkező hő mennyiségét.
Amiről eddig elfelejtettünk írni az Outback egyik jellegzetessége: az ún. road train, ami tényleg olyan mint egy közúti vonat, már ami a hosszát illeti. Ezek tkp. 3-4 pótkocsis kamionok, amik elérhetik a 40-50 méteres hosszt is. Szállítanak tartályoktól kezdve élő állatig mindent, sőt van amelyik emeletes is. Előzésük sok időt és körültekintést vesz igénybe, még jó, hogy csekély a forgalom az itteni utakon. Darwin előtt nem is volt velük dolgunk, csak szembe jöttek néha az úton, de most már sűrűbben összefutottunk velük.
A következő úticél Katherine volt, ahol a hasonló nevű folyó gyönyörű szurdokai között hajótúrára mentünk. Sajnos kajakozni még nem lehet a krokodilok miatt, az csak a száraz évszakban lehetséges. Természetesen ez a föld is az őslakosok tulajdonában van, ami végülis érthető, hiszen egyes helyeken több mint húszezer (!!) éve laknak folyamatosan.
Az egyik legnagyobb nemzeti park a Kakadu nevet viseli (itt két napot töltöttünk), remek kiránduló útvonalak helyszíne, persze sok járhatatlan ilyenkor mind gyalog mind autóval a magas vízszint és a krokodilok miatt. Sok földút van benne, ahova négykerékmeghajtású kocsit javasolnak, de néhányhoz -ha egyáltalán nyitva van az esős évszakban- még snorkel is szükséges (magasított légbeszívó). Elég sok helyen kint van a tábla ami a krokodil veszélyre figyelmeztet, de minden könyv írja, hogy ha nincs tábla, akkor is közlekedjünk úgy mintha tudnánk, hogy vannak krokodilok a közelben. Ennek következtében a még a legbiztonságosabb helyeken is (fent a dombtetőn, ahova nem tud felmászni egy kroki sem és a rangerek szerint is lehet fürdeni) csak nagyon óvatosan mentünk be a vízbe biztos ami biztos alapon. A park nem véletlenül kapta a Kakadu nevet, százával szállnak a fehér madarak mindenfelé, és ezen kívül is számos madárfaj található a környéken, szeretik ezt a lápos vidéket. A Kakadu-beli folyótúrán a krokodilok mellett láttunk még jégmadarat, halászsast illetve jabirut is, ami az itteni gólya, csak színesebb a mienkénél és vastagabb a csőre. Továbbá rengeteg wallaby-t, dingókat, emukat, repülő kutyát vagy százat egy helyen (ezek a nappal aktív óriás denevérek) varánuszokat (még úszni is láttuk) és sok-sok papagájt. A Kakadu Nemzeti Park nem csak a növény- és állatvilága miatt lett a világörökség része, hanem több ezer éves sziklafestményei miatt is (állítólag némelyek akár 20 000 évesek is lehetnek, csak nehéz megállapítani, főként azért, mert gyakran ráfestettek az alsó rétegekre).
Darwinba visszafelé menet még elmentünk egy „ugró krokodil” túrára, ahol a folyón a kis hajónkból belógattak egy darab húst a sósvízi korkiknak (saltie-k) akik a hatalmas izmos farkukkal felfele evezve jó két méterre kiemelkednek a vízből a finom falatért.
Most már itt vagyunk Perth-ben, indulunk 3 hetes nyugat-ausztráliai túránkra, kb. 3-4000 km lesz az út. Ha tudunk, mindenképpen bejelentkezünk, addig is boldog Gábor-napot minden kedves ilyen nevű olvasónknak (akár 5 is lehet!). Ja, az ausztrál számaink pedig (végszükség esetére) itt vannak: +6145-0030-692 és 697. A telefonról még nem is írtunk, pedig az is említést érdemel. A nagyobb városoktól eltekintve sehol nincs lefedettség az országban (mivel az Outbacken nem nagyon lakik senki). Már a Great Ocean Drive-on sem volt hálózat, nem is beszélve az ország belsejéről. Kaptunk több órányi ingyen Vodafone-on belüli beszélgetést, amit valószínűleg úgy tudunk majd csak elhasználni, hogy mindenhol ahol lefedettség van ezentúl telefonon beszélünk majd egymással az autóban.
Képek!
