Az elmúlt 3 nap igazán különleges volt az Outbacken a nagy sivatagban. Sok mesélnivalónk van és annál is több képünk!
Ott hagytuk abba, hogy megérkeztünk Alice Springsbe. A vonat hihetetlen élmény volt (leszámítva az éjszakát a széken töltve) gyönyörű kilátással több, mint 1 napon át. Út közben elég sokszor játszottak le rövid információs blokkokat. Elhaladtunk pl. egy olyan város mellett, aminek van rendőrsége, kórháza, közösségi háza, iskolája stb. és összesen 5-en lakják. Ez még az aranyláz idejéről maradt szellemváros, amiből egyébként nem kevés van. Az említett épületek le vannak lakatolva, de a lakóknak van kulcsuk hozzá. A legközelebbi bolt 4 órányi autóútra van, a gyerekek pedig interneten járnak iskolába. Itt a „School of the air” (iskola az éterben) program keretében egy 800 ezer km2-nyi területen tartanak órákat az Outback-en (az ország kietlen, távol eső vidékein) élő gyerekeknek. Az Outback tulajdonképpen Ausztrália területének 80%-a. A tanítás rádión keresztül, vagy az interneten folyik, egy nagyobb testvér vagy szülő felügyeletével és évente mindössze 4-szer van személyes tanár-diák találkozó. Ilyenkor 1 héten kersztül intenzív oktatás folyik és a gyerekek végre találkozhatnak „osztálytársaikkal” is, amit persze alig várnak.
Alice Springsben voltunk a Royal Flying Doctors múzeumban (királyi légi kórház), az szintén nagyon érdekes. Az iskolához hasonlóan az egészségügyi ellátást is meg kell valahogy oldani. Alapítottak egy non-profit szervezetet, amelyet részben a kormány finanszíroz részben pedig adományokból működtetik. Rádiós hálózaton keresztül vannak kapcsolatban falvakkal és így rádión keresztül van rendelés, illetve sürgős esetekben repülőgépet indítanak, amik kis kórházakként funkcionálnak. Azért ez nem olyan, mint a városi mentőhálózat, mert fél óra míg felszállnak, és a legeldugottabb helyekre 1,5 óra az út (annak ellenére, hogy több bázisuk van, így is egy bázis egy kb. Nagy-Britannia területének 3-szorosát fedi le), így igazi sürgősségi ellátásnak nem nevezhető. Persze az emberek nagyon hálásak és tudják, hogy a Royal Flying Doctors nélkül semmi esélyük sem lenne orvosi ellátáshoz jutni. Az is probléma, hogy sok helyen csak kis füves kifutópálya van, amit csak nappal lehet használni. Ausztrália országútjain amúgy sok helyen ki van szélesítve az aszfalt, hogy ezek a repülők leszállhassanak.
Miután felvettük a terepjárónkat Alice-ben és beszereztünk 20 liter ivóvizet, és 3 napi élelmet, nekivágtunk a sivatagnak. Elindultunk a King’s Canyon nevű helyhez egy csak részben burkolt, részben földúton. Mikor elértük a földút határát (ami egy őslakosok által lakott terület, és az áthaladáshoz engedély kell), megálltunk az utolsó benzinkútnál és megvettük az engedélyt. Gyakorlatilag majdnem az összes benzinkútnál tankolunk a biztonság kedvéért, akkor is ha csak 20 litert tudunk, mert sosem lehet tudni, hogy nyitva van-e a következő. Egészen véletlenül kiderült, hogy nem biztos, hogy nyitva van a földút ami az úticélunkhoz vezet, ugyanis már előző nap is le volt zárva áradás miatt. A nagy esők után lezúduló víz itt simán elmossa ezeket a földutakat, még a legnagyobb terepjárók számára is járhatatlanná téve azokat. Némi telefonálgatás után kiderült, hogy tényleg zárva van az út, de nemcsak ez, hanem az összes többi is, úgyhogy egyetlen megoldásként vissza kellett mennünk Alice Springsbe ugyanazon az aszfaltozott úton amin jöttünk, de még ezen is voltak kisebb átfolyások. Ez után a rövid 300km-es kitérő után úgy döntöttünk, hogy akkor inkább Uluru felé vesszük az irányt és majd visszafele jövet nézünk be a King’s Canyonba. Pont este 7 előtt pár perccel érkeztünk meg, így a naplementét még el tudtuk csípni. Ilyenkor Uluru hatalmas sziklafala vörösen izzik, a sok hülye turista meg tolong a kialakított naplementenéző helyen, hogy minél több fényképet tudjon készíteni. A látvány tényleg megéri a várakozást, percről percre változik a szikla árnyalata, naplemente után pedig mintha kikapcsolnák a vörös háttértfényt, a szikla „kialszik”.
Uluru egy hatalmas vöröses sziklatömb, ami meredeken emelkedik ki a sivatagból, gyönyörű látvány! Az őslakosoknak nagyon fontos szent helye, a fehér embernek „csak” a világörökség része. Állítólag csak a tizede van a felszín felett, így is elég magas, különösen a lábánál állva szédítő látvány.
Másnap hajnali 6-kor keltünk, mert ugye a sok hülye turistának napfelkelte néző hely is ki van alakítva nemcsak Ulurunál, hanem a tőle mintegy 50km-re lévő Olgáknál. Az Olgák tulajdonképpen a Kata Tjuta sziklaegyüttes tagjai, sok kisebb-nagyobb szikla egy sorban. Miután megnéztük a varázslatos színjátékot (szürke-sárga-vörös) elindultunk megtenni két sétát a sziklák között. Hiába mentünk korán, már 9-10 körül 30 fok feletti hőség volt, nem véletlenül javasolnak 1 liter/órás vízfogyasztást a túrázóknak. Az alacsony páratartalom miatt nem olyan fullasztó a hőség mint pl. a trópusokon, de azért megviseli az embert...
Délután egy helyi őslakos által vezetett túrán vettünk részt Ulurunál. Ezt a területet az ausztrál őslakosok visszakapták az államtól a 80-as években, és még a mai napig kerülnek hozzájuk vissza hatalmas földterületek. Ulurut aztán „visszalízingelték” az államnak, részesednek a belépődíjakból is. A túrán meghallgattunk néhány részletet a helyi legendákból, megtudtuk, hogy milyen legendabeli lények alakították ki a különböző mélyedéseket és repedéseket a sziklafalban. Mutattak még helyi ehető magvakat, növényeket stb. Este a biztonság kedvéért megint megnéztük a naplementét, de most egy másik helyről, nos onnan is nagyon szép volt. Mielőtt lefeküdtünk volna a bérelt sátrunkban, megcsodáltuk a fényszennyezéstől mentes égboltot, sokszor annyi csillagot látni mint a lakott területek közelében. A sátorban –légkondi híján- finoman szólva is elviselhetetlen volt a hőség, hajnalban viszont eléggé lehűlt az idő, ekkor már elkelt a pokróc is. Mivel azonban az egyéb szálláslehetőségek megfizethetetlenek (4-5 csillagos szállodák, a legdrágább 2000 dollár/éj, min. 2 éjszaka) úgy döntöttünk, hogy úgy is sokkal hangulatosabb a sivatagban sátorozni, mint a sznobokkal alaszkai lazacot vacsorázni.
Uluru szikláját még nem láttuk napfelkeltekor, úgyhogy másnap ismét korán keltünk, sőt utána még 2 óra alatt körbe is sétáltuk a sziklát a kialakított túraútvonalon. Láttuk a sok embert amint felfele igyekszik a sziklára, annak ellenére, hogy az őslakosok kifejezetten kérik, senki ne másszon fel a szent hegyükre. Egy elég meredek sziklafalon kell felgyalogolni két órán át a tűző napon, van egy kis korlát is kialakítva, enélkül lehetetlen lenne felmászni. Minden évben meghalnak egy páran a felfele úton, általában szívelégtelenség a szomorú vég oka. Arra persze egyik sem gondol, hogy ha felmegy a szikla tetejére, akkor pont magát a hegyet nem látja majd, hiszen a lába alatt lesz!
Délben helikopterrel indultunk légi felfedező útra 30 percen keresztül Uluru és az Olgák felett. Így madártávlatból is elképesztő a látvány, és a helikopterezést is végre kipróbáltuk. Ha valakinek bármilyen szögből, bármilyen napszakban készült kép kell Ulururól, csak szóljon! A helikopterezés olyannyira meg is tetszett, hogy mentünk még egy kört, most már a King’s Canyon környékén (ahova Ulurutól átautóztunk). Nehéz volt Uluru után fokozni a látványt, de az itt látott (és fentről követett) vadlovak igazán különleges élményt nyújtottak. Végül King’s Canyonba is sikerült eljutni, és tettünk egy órás sétát a patak mederben a fák árnyékában, ez igazán jól esett.
A sivatagban egyébként nem csak a hőség elviselhetetlen (nyár közepén 45-49 fokokat mérnek, nekünk szerencsére csak 30-35 volt), de az ottani legyek is megkeserítik a turisták életét. Ezek ugyanis nem csípnek, hanem egyszerűen „csak” nedvességet keresnek az emberek szeméből, orrából és füléből. Jól hangzik mi? Hát, ez ellen legjobban hálóval lehet védekezni, így nekünk is első dolgunk volt beszerezni egyet, enélkül merő hessegetés az élet... Így is sok olyan képet kellett kitörölnünk, amin úgy tűnik mintha esőtáncot járnánk.
Ulurutól King’s Canyonon át Alice Springs-ig úgy tettünk meg 750 km-t (visszafele jövet még mindig le voltak zárva a rövidítést jelentő földutak, az egyetlen nyitva levőhöz magasított terepjárót és ásót javasoltak), hogy közben lakott települést nem érintettük -eltekintve a néhány benzinkúttól és az ott állomásozó 1-2 embertől. Ez így európai szemmel elég bizarr dolog. Főleg este (az országot észak-déli irányban átszelő) Stuart Highway-en vezetni teljes sötétségben, csak a macskaszemek mutatják az utat! Az autópályának vannak akár száz kilométer hosszú egyenes szakaszai is, így elég monoton dolog a vezetés itt. Rengeteg óriás plakát kéri az autósokat, hogy pihenjenek rendszeresen a kiállóknál és ha lehet ne vezessenek este. Az a pozitívum viszont, hogy elég kiszámítható az út. Mikor az ember eléri az ’utazósebességet’, bekapcsolja a tempomatot és (hacsak nem találkozik az úton sütkérező hüllőkkel,vagy egyéb vadállattal amik lassításra kényszerítik) percre pontosan fog megérkezni a célállomásra.
Alice Springsből repülővel folytattuk utunkat és péntek délelőtt szerencsésen megérkeztünk Darwinba. Legközelebb innen folytatjuk, addig is képek!
