Itt vagyunk megint, fáradtan bár de törve nem gondoltuk bejelentkezünk az északi szigetről.
Legelőször is (Marcsi javaslatára) itt egy térkép eddigi útvonalunkról a déli és északi szigeteken (állítsd Térkép módra és zúmolj ki, úgy jobban látszik):
A déli szigeten utolsó napunkat bálnalesen töltöttük. Azért nem egy egész napot, de pár órát a tengeren töltöttünk Kaikouránál. Hát messziről elég csendesnek tűnt a víz, de közelről megtapasztalva egy durva hullámvasút volt a hajóút (András nagy élvezetére). Mindenesetre túléltük, sőt még bálnát is láttunk!!! Tiake volt az illető neve, mert persze a hajón ismerik őket személyesen (a farokúszójuk mintázatáról ismerik fel őket). Tiake egy 40 év körüli középkorú bálna, kb. 16 méteres, de sajnos teljes életnagyságban nem mutatkozott előttünk, mert csak a háta látszik ki, meg persze a spriccelése, ahogy levegőt vesz. Egy darabig pihent a felszínen, majd elindult a nagy merülésre. Na ekkor láttuk a farkát is! Azt mondták, kb. 3-4 ezer méter mélyre is lemerülnek ilyenkor táplálék után, lelassítva a szívműködésüket. Hát mi nem mentünk utána, hanem beiktattunk egy kis kitérőt közben a fókák szigetére és 40 perc múlva visszamentünk, mert a bálnák annyit szoktak a mélyben tölteni. Meg is találtuk ismét, de nagy bánatunkra csak pár percet pihent és újra lemerült, ami állítólag nagyon szokatlan. Kaikoura azért különleges, mert ezen a részen a part mellett egy több ezer méteres árok van a tengerben, és így itt a parthoz nagyon közel élnek a bálnák, így volt nekünk is lehetőségünk a nagy találkozásra.
Ezután a komphoz mentünk, leadtuk az autót, kicsit izgultunk a szélvédő miatt, de elég mocskos volt ahhoz, hogy észrevegyék a kavics okozta repedést, és amúgy is a benzinszinttel voltak elfoglalva, mert sokan nem tankolják meg a kocsit, mielőtt leadják. Most végre könnyen találtunk nyitva lévő(!!) benzinkutat, így ezzel nem volt gond. Amúgy az egyik bosszús próbálkozásnál a benzinsapkát is elhagytuk, mert nyitott tankajtóval hajtottunk tovább az egyik zárva lévő kúttól.
A kompút nagyon sima volt, pedig már fel voltunk készülve a legrosszabbra, a rengeteg rémtörténet után, amit a Cook-szorosról hallottunk. Ismét magyarokba botlottunk, akik lakóautóval és 2 gyerkőccel vették nyakukba Új-Zélandot. A 3 és fél óra alatt volt időnk megosztani egymással az eddigi tapasztalatainkat és történeteinket. Így elég hamar eltelt az idő, észre sem vettük és meg is érkeztünk Wellingtonba. Szerencsére Eszter és Sandro olyan rendes volt, hogy felajánlották, hogy kocsival kijönnek elénk a kikötőbe (ők Wellingtonban élnek és dolgoznak) és még ingyen szállást is intéztek nekünk Eszter munkahelyén a Base nevű diákszállón. Wellington 300 ezres lakosságával valószínűleg a világ legkisebb fővárosai közé tartozik, de egész kellemesen európai jellegű. Ez volt az első alkalom, mióta úton vagyunk (sőt az elmúlt 5 évet is beleszámítva), hogy igazi városban éreztük magunkat. Látnivaló nem sok van, de dimbes-dombos fekvése és kikötője miatt szép hely. Megnéztük a nemzeti múzeumukat, és meg kell hagyni hihetelen magas színvonalú, érdekes, interaktív kiállítások vannak 6 emeleten egy modern épületben a kikötő mellett. 2,5 emeletet tudtunk csak bejárni, de fantasztikus volt, nem sok ehhez fogható múzeumban voltunk eddig utazásaink során. Szimulálnak földrengést, van részleg a maori kultúráról, 3D-s filmvetítés, de talán a legérdekesebb az óriás tintahal volt, amit pár éve az Antarktisz közelében fogtak és hatalmas szenzáció volt az egész világon, na az itt van kiállítva. Először lefagyasztották és ideszállították, majd a múzeum kutató részlegén külföldi tudósokkal együtt több napig vizsgálták, végül tartósították és kiállították. Dokumentumfilmet is vevítenek az egész folyamatról. Egyik szeme hiányzik sajnos, de a másik mindenért kárpótol, mert akkora mint egy focilabda!
Wellington másik nevezetessége a sikló, ami az egyik hegyre visz fel, azonban sokaknak van mini magán siklója, a meredek utcák miatt ugyanis elég fárasztó megközelíteni sok házat. Otthon buherált szerkezettől kezdve a legmodernebb utcai felvonóig minden megtalálható az utcákon. Lefele a botanikus kerten keresztül sétáltunk és elmentünk a magyar parkba, ami a két ország barátságáról, illetve az itteni magyarokról emlékezik meg. Másnap elmentünk egy közeli rezervátumba, itt végre sikerült találkozni a kia papagáj északi szigeti fajtájával, a kakával. Az etetőben lévő ételhez csak úgy juthatnak hozzá, ha rálépnek egy emelőre ami felnyitja a kajásdoboz tetejét, de mivel ezek nagyon intelligens állatok, nem okozott nekik problémát az ebéd.
Röpke 4 órás autóút után megérkeztünk a Tongariro Nemzeti Parkba, ahol -micsoda meglepetés- a Tongariro vulkán is található, meg még két másik kráter is, kb. 2-3000 méteres magasságban. Mivel „későn”, este 8-kor futottunk be, a recepció már épp zárni készült, de azt azért még elmondták, hogy az egyetlen élelmiszerbolt, ahol másnapra reggelit és ebédet vehettünk volna már 7-kor bezárt. (És csak 7.30-kor nyit reggel, a túra pedig 7.15-kor indul.)Ez egyben a benzinkút is, tehát tankonlni sem tudunk, de szerencsére most nem is kellett. Némi müzlit meg tejet tudtunk a recepción venni reggelire, vacsorát a szomszéd hotelben ettünk, sőt, ott még sikerült hidegcsomagot is összeállíttatnunk, szóval teljes volt a siker! Tanulság, hogy itt Új-Zélandon benzin mellett ételt is tartsunk magunknál. Az esti előrejelzés másnapra nem sok jót jósolt, de reménykedtünk a legjobban. Nos, reggel fél hatkor erős esőre ébredtünk, ami aztán elállt, így a felhős-ködös idő ellenére boldogan ültünk be a buszba ami elvitt minket a 19km-es, 6-8 órás túraútvonal kezdőpontjához. Itt már ismét esett, de hát mi az nekünk, nekivágtunk a sétának egy hollandus párral. Mondjuk furcsa volt, hogy más nem jött velünk, illetve ott sem voltak sokan (kb. senki), de gondoltuk, hogy csak azért, mert ilyen korán van. Mondták is, hogy azért indul a buszunk hétkor, mert így elkerülhetjük a több száz (!!) fős tömeget a túra közben. Mi meg elhittük...
Nos, röviden leírnám életünk legdurvább túráját: kb. 100km/órás szél, bitang eső, amit igazából jégnek éreztünk a szél miatt, köd és felhők, látótávolság 14,5 méter. Ja, és csúszós-saras ösvények a kráter szélén, valamint enyhe kénszag a levegőben. Ez egy többé-kevésbé ma is aktív vulkán, ki is volt írva, hogy ha aktivitást észlelünk (pl. megremeg a föld, vagy forró láva hömpölyög felénk a hegyoldalról) akkor igyekezzünk lefele a hegyről de izibe! Az út elején találkoztunk néhány emberrel akik még előttünk indultak és visszafordultak, mondták, hogy ott fent nagyon erős a szél, de ezt nem nagyon hallottuk, mert már lent is elég erős volt... A mostoha körülmények (lásd képek) ellenére 6 óra és 40 perc alatt abszolváltuk az utat és csuromvizesen bár, de épségben megérkeztünk vissza a szálláshelyre. Most még szárítjuk a dolgainkat (cipő, pénz, útlevél, mobil...). Kaját nem sokat ettünk fent a hegyen (nem mertünk megállni, csak minél hamarabb le akartunk érni), inni meg egyáltalán nem ittünk, egyszerűen a bőrünkön keresztül vettük fel a folyadékot, úgyhogy este jól beettünk, majd a holland sráccal még mászófalaztunk egy jót a szálláson kialakított tornateremben. Ja, és az a legviccesebb az egészben, hogy a hollandok eddig azt hitték, hogy Íroszágban volt életük legborzalmasabb túrája a Ben Nevisen, hasonló körülmények között, de ez azért még azt is felülmúlta. A túrát amúgy azért csináltuk meg, mert (jó időben) ez az egyik legszebb látványt nyújtó útvonal ÚZ-on. Vörös kráter, zöld, sárga és kék tavak, vulkáni kőzetek, vízesések tarkítják az utat. Este mi is megnéztük a képeket a recepción, hogy tudjuk, miről maradtunk le.
Ma reggel indulunk Taupo felé a sziget közepére, este remélhetőleg már Rotoruán leszünk.
Képek rogyásig:
